Egymásra Találva

Bírói ítélet |38.rész🏣|

A név hallatán teljesen ledermedtem, s gyomrom görcsbe rándult a hallottak miatt. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, amit a bíró mondott és azt, hogy ez a színtiszta igazság.

Ekkor a terem ajtaja ismét kinyitódott, mire hátrafordulva megpillantottam őt... Azt az embert, aki két évvel ezelőtt csak válaszok nélkül lépett ki az életemből, otthagyva engem... minket... s legfőképpen anyát... Teljesen egyedül...

Székemből ösztönösen felpattantam, majd meredten apámra pillantottam a terem végébe, aki csak meglepődve nézett vissza rám. Tán már meg sem ismer? Vagy pont azért néz rám így, mert tudja, hogy ki vagyok?

Két év nem hosszú idő... De nekem rengeteg volt... Rengeteg minden történt, rengeteget változtam, rengeteg olyan pillanat volt, amiből ő mind kimaradt... És ezt semmi nem pótolhatja vissza soha...

Aidan megfogta a kezemet, s kissé húzott rajta egyet lefelé, ezzel jelezve, hogy üljek vissza a helyemre, mire így is tettem, de szememet egy pillanatra sem vettem le apámról, aki a terem másik felében foglalt végül helyet.

~Anderson úr hivatalosan a legközelebb álló törvényes rokona az említett gyermeknek, úgyhogy a tárgyalást ezennel újra nyitom, a következő alkalommal, ezúttal pedig John Anderson személyével. -Mondta a bíró.- Rob és Lauren kérvényét pedig ezennel elutasítjuk, a gyermek törvényes képviselője jelenléte miatt, aki ma reggel, a tárgyalás előtt 6 órával nyújtotta be kérvényét Izabell Anderson elhelyezésével kapcsolatban, és igényt tartva a gyermekre, mint törvényes apuka, a másik kérvényt felülbírálva lehetőséget kap a gyermek elhelyezésére.

Éreztem, hogy abban a pillanatban lefagytam... Mellkasom szúró érzése ismét belém hasított, ahogy a régi sebeket feltépve tőrt szabadjára ismét a fájdalom kesergető érzése. Oly ismerős, s oly keserű ez az érzés, ami most a fájdalom, a csalódottság és az elveszettség egyvelege...

Izabell nem kerülhet egy olyan emberhez, mint az apám! A történtek miatt már nem!

Idegesen Laurenre néztem, aki pedig teljesen reménytvesztve pillantott vissza rám. Látszólag ő is tanácstalan volt és nem tudta, hogy mit kéne tenni... Kifogytunk az ötletekből, s csak csendben hallgattuk a továbbiakat...

A tárgyalásnak vége lett... Laurenék kérvényét elutasították és a következő alkalommal már apám fog a mi helyünkön ülni, arra várva, hogy minden engedélyt megkapjon Izi elhelyezésével kapcsolatban... És ha nem találnak semmi kivetni valót nála, akkor... akkor Izabell hozzá fog kerülni.
Istenkém... Mit fogok mondani Izinek? Hisz megígértem neki, hogy egy család leszünk...

Kiérve a teremből megpillantottam a folyosó végén őt... Az embert, aki tönkre tette az egyik legfontosabb személyt az életemben... édesanyámat...

Dühös léptekkel indultam meg felé, mire éreztem, hogy egy kéz visszahúz, s szorosan ellent tart nekem, mire megfordultam az illető felé.

~Amy, mire készülsz? -Nézett rám aggódó tekintettel Aidan.-

~Csak azt teszem, amit már rég meg kellett volna! Beszélek vele! -Húztam ki a kezemet övéi közül, majd folytattam utamat.-

Mire odaértem, apám meglepett tekintettel nézett fel a telefonja mögül a váratlan érkezésem miatt.

~Miért? -Ez volt az első szó, amit képes voltam két év után kinyögni. S ez a szó minden fájdalmat, elkeseredést, dühöt és értetlenséget tartalmazott.-

~Amy én-... -Kezdett bele.-

~Azt kérdeztem, hogy MIÉRT!? -Emeltem meg hangomat elkeseredve a végén.- Miért mentél el? Miért hagytál ott minket? Miért hagytad egyedül anyát? Egyáltalán tudod, hogy mi történt vele? -Förmedtem rá.- Nyilván nem! Hisz ott sem voltál! -Hangszinem pedig már igencsak hangos lett a mondandóm végére, mire a folyosón többen is ránk néztek, de nem érdekelt. Nem érdekelt, mert választ akartam mindenre.-

~Egyértelműen tudok arról, ami édesanyáddal történt. -Felelte egyhangúan, majd mélyen a szemembe nézett.- A szemed pont olyan, mint amilyen az övé is volt... -Mondta, miközben próbáltam tartani mérges pillantásomat, de közben nyeltem is egy nagyot, ahogy elvesztett édesanyámra gondoltam.- Vagyis a tiedbe kicsit több dühöt látok. -Mondta elmerengve.-

~Már hogy ne lennék dühös!? Egyáltalán miért jöttél vissza? -Förmedtem rá.-

~Azért jöttem vissza, mert szükségetek van rám! -Mondandójától pedig csak egy nevetés hagyta el ajkaimat.-

~Rád? Tönkretettél mindent! Megint!

~Nem érdekel a gyerekes hisztid Amy! Persze, nyilván dühös vagy, de attól még én vagyok a törvényes képviselőtök, így hozzám fogtok kerülni! Akár tetszik, akár nem! -Forgatta meg szemeit, amitől csak még idegesebb lettem.- Felesleges hisztizned ezen...

~Én nem kerülök hozzád... -Nevettem fel erőltetetten.- Majdnem három hónapja lettem 18... -Néztem fel rá, s ekkor láttam tekintetébe, hogy teljesen megfeledkezett a dologról.- Ohh tényleg, de nyilván ezt te nem tudhattad. -Mosolyodtam el gúnyosan.-

~Hogy lehetsz ilyen öntelt, hogy nem örülsz annak, hogy együtt mindent újra kezdhetnénk? -Felelte, mire köpni nyelni sem tudtam.-

~Én vagyok az öntelt!? -Hülledeztem a hallottaktól.- Hogy lehetsz ilyen önző, hogy lelépsz szó nélkül két évre, majd mire rendeződnének a dolgok, akkor ismét beállítassz, minthogyha te lennél a világ legjobb apukája vagy a világ megmentője vagy én nem tudom kinek hiszed magad, aztán pedig elrontassz mindent és azt várod el, hogy kezeljem a szituációt boldogan?

~Ha ilyen ellenséges vagy, nincs is rád szükségünk Amy. Izi hozzám kerül és kész. Te pedig mész amerre akarsz. -Rántott vállat lenézően.- Izabell biztos jobban fog örülni az apjának, mint te.

~Két éves volt, mikor leléptél John... Már azt sem tudja ki vagy! -Suttogtam a mondandóm végére, hogy csak ő hallja, miközben szemeimet résnyire hunyorítottam.-

Lenyeltem évekig, hogy elhagyott minket, lenyeltem, hogy összetörte anyámat, lenyeltem, hogy kimaradt az életem legnagyobb eseményeiből, de azt... hogy a szemembe mondja, hogy nincs rám szüksége... Az szíven ütött... S ekkor döbbentem rá, hogy soha nem is szeretett... sem engem... sem Izit.

~És ha Izi is annyi idős lesz, mint amennyi én voltam, akkor megint lelépsz? -Tettem karba kezeimet, miközben gúnyos tekintettel néztem rá.- Kire fogod ezúttal őt hagyni John? Hisz nincs senkid!

~Tévedsz. -Húzott erőltetett mosolyt arcára, majd otthagyott.-

Én pedig csak dermedten álltam, s néztem, ahogy a folyosón alakja távolodik, majd nem sokra rá az egyik kanyarban végleg eltűnik...

Ekkor éreztem, hogy valaki hátulról a vállamra helyezi kezét, mire formájából rögtön tudtam, hogy Aidan áll mögöttem, de nem fordultam meg, csak az üres folyosó végébe meredtem.

~Bunkóbb volt, mint ahogy emlékeztem... -Jegyezte meg a fiú, mire egy nagy sóhajt ejtve végül felé fordultam.-

~Igen... Azt hiszem a gyerekkor a legtöbb emléket megszépíti... -Húztam fel egy félgörbét egy pillanatra ajkamon, majd a fiú lágy csókot ejtett puha ajkaival enyéimre, miközben levezette kezét a tenyerembe, s ujjait összefonta enyéimmel.-

~Anyáék kint várnak minket a kocsiban. -Biccentett fejével a kijárat felé, mire lassan elindultunk.-

Míg a kocsihoz értünk, a röpke út alatt elmém feldolgozta ezt az esemény dús napot, s végül felfogtam... Izit elvesztettük...