Egymásra Találva

Egymástól elszakítva |44.rész↔️|

Szívünk már konkrétan a torkunkban dobogott, miközben Aidan folyamatosan fogta a kezemet. Fejemet közben pedig egyszerűen képtelen voltam bármerre is fordítani, mert megállás nélkül csak a bíróra koncentráltam, de tudtam, hogy a teremben mindenki feszengve várja az ítéletet... Csak mondja már ki!

~Mai naptól kezdve... Izabell Anderson törvényes képviselője nem más, mint
Sarah Carter... -Jelentette ki a bíró, mire rögtön felpattantam a helyemről örömömben, majd Aidan nyakába ugrottam, aki ugyanolyan örömmel viszonozta cselekvésemet, ahogy én azt adtam neki.-

Lauren és Rob is velünk ujjongott, na meg persze Sarah nagyi is!

Amint vége lett a tárgyalásnak, Izi egyből boldogan rohant oda hozzánk. El sem hittem, hogy ennyi rossz dolog után, végre valami jó is történt velünk!

~Látod? Én mondtam, hogy minden rendben lesz. -Mosolyodott el Aidan.-

~Igen... -Mosolyogtam rá vissza... Ám ez a mosolyom ezúttal már nem volt őszinte.-

Hiszen tudtam... Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy Izabellnek Orlandoba kell költöznie...

Sarah nagyinak még ott kellett maradnia a bíróságnál, hogy minden papírt átírassanak a nevére, ami csak Izihez köti őt...

Addig mi pedig hazamentünk Izivel, aki számára olyan megterhelő volt a mai nap, hogy már a kocsiban elaludt, Aidan ölében...

Szívem egyszerre ujjongott és sajgott is a mai ítélet után... Látva, hogy milyen békésen alszik Izi, Aidan ölében... Teljesen meghatott, és azt kívántam bár soha ne érne véget a pillanat... Mostmár végre biztonságban van a kishúgom... De a kapcsolatom Aidannel?... Arról nem mondható el ugyanez...

Hazaérve lefektettük Izit Aidan szobájába, hogy kialudja magát... Addig elkezdtem összecsomagolni Izi megmaradt ruháit és az enyémeket Aidan szobájában, hiszen holnap indul a gépünk Orlandoba... És igen... Ez az, amit még nem közöltem a fiúval... Hogy én is elmegyek...

Nem hagyhatom el a kishúgomat... Még alig pár órája kaptam csak őt vissza! Nem bírnám ki, ha ismét el kéne engednem őt... És tudom, hogy ő sem! Megígértem neki, hogy mellette leszek és tudom, hogy anya is ezt akarná... Nem lehetek ennyire önző magammal szemben...

Ami pedig Aidant illeti... Megszakad a szívem... Nem akarom elhagyni őt... Soha az életben nem éreztem így, egy ember után sem... Nélküle szét estem volna... Nélküle nem tapasztalhattam volna meg, milyen az igazi szerelem... És most jön az a bizonyos de... De az elmúlt napokban rájöttem, hogy egész idő alatt csak hátráltattam őt a karrierjében... Ráadásul már látom rajta, hogy vakon ott hagyna mindent... Azt, amit annyi év alatt felépített, amiért millió órákat dolgozott és amennyi erőfeszítést beleölt, hogy egyre jobbá és jobbá váljon... Egy szempillantás alatt eldobná az egészet... Értem... Nem! Egyszerűen nem engedhetem neki, hogy miattam eldobjon mindent... De már nincs választásom... Olyat tettem, amit soha nem fog megbocsájtani...

Épp az utolsó ruhadarabokat hajtogattam a bőröndbe, miközben a földön ültem, mikor megcsörrent Aidan telefonja.

~Halo tessék? -Szólt bele halkan a fiú, hogy ne ébressze fel Izit.- Hogy mi? De én nem... -Dadogott értetlenül, mire lelkemre mázsányi súly helyeződött, ugyanis tisztán tudtam, hogy kivel beszél... és arról, hogy miről.-