Egymásra Találva

Távolság |41.rész🗺|

Elérkezett a nap... A keserű nap, mikor végleg elbúcsúzhatok édesanyámtól... Ma minden a megszokottnál is csendesebbnek tűnt... Egyedül az időjárás volt az, ami tombolt kint...

~Ritka ilyen vihart látni itt, Los Angelesben. -Lépett hátam mögé Aidan, miközben én az ablak előtt állva néztem, ahogy a vízcseppek az ablakokon kúsznak lefelé.-

~Úgy tűnik még az időjárás is meggyászolja ezt a mai napot... -Feleltem erőtlenül, egy pillanatra a fiúra nézve, aki csak hátulról átölelte derekamat, majd lágyan a nyakam hajlatába csókolt.-

~Gyönyörű vagy... -Igyekezett bókokkal feldobni a kedvemet, amik őszintén jól estek szívemnek, csak bár ne ilyen tragikus alkalomra kellene felvennem az éjfekete egyberuhámat...- Készen állsz? -Kérdezte a fiú, mire felé fordultam és magabiztosan bólintottam.-

Megérkezve a temetésre, számtalan régi rokonnal és baráttal találkoztam, akik mind fájó részvétüket nyílvánították ki anya halála miatt.

Aidan mindvégig velem volt, egy pillanatra sem engedte el kezemet, s nem tagadta le, hogy együtt vagyunk... Úgy állt ott mellettem, mint a párom, az egyetlen lelki támaszom, amitől sok kérdő pillantást szegeztek felénk az ott jelenlevők, de úgy ítélték meg, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy a dolog után érdeklődjenek...

Gombóc ült a torkomban, mikor helyet foglaltunk legelől, s anya sírjára pillantottam, miközben könnyeimet nem hagytam feltörni... Nem sírhatok... Nem hagyom, hogy anya így lásson...

Miután a temetésnek vége lett... Lelkemet hatalmas megkönnyebbültség árasztotta el... Azt hiszem Aidannek igaza volt és ezzel a mai nappal végre sikerült anyát elengednem... És mostantól csak egy cél lebeg a szemem előtt... A kishúgomat magam mellett tartani...

Őszintén jól esett a szívemnek látni, hogy mennyi ember eljött, mennyi ember szerette, s tisztelte édesanyámat...Egyedül egy valaki nem jelent meg...

Az apám...

Bár mit is vártam volna? Amúgy sem láttam volna szívesen az arcát még itt is... De azért egy halvány részem reménykedett benne, hogy szerette annyira anyát, hogy a mai napon ő is eljön... De nem tette...

Sajnos Sarah nagymamámat sem láttam a temetésen, bármennyire is kerestem őt a tekintetemmel... De biztos voltam benne, hogy itt van valahol a tömegben.

Hazaérve Aidannel átöltöztünk, majd mindketten nyomottam dőltünk be az ágyba, ugyanis az időjárás egy fokkal sem lett jobb, mint reggel...

Szélvihar tombolt kint, miközben az eső csak úgy záporozott a komor, fekete felhők mélyéből... A hőmérséklet is jócskán lehűlt, amitől fázni kezdtem, így magunkra húztam egy takarót, majd összebújva feküdtünk tovább a fiúval, miközben fejemet a mellkasára hajtottam.

~Fáj a fejem. -Nyöszörögte a fiú, mire felemeltem a fejemet, majd egy puszit nyomtam a homlokára.-

~Mostmár jobb? -Húztam egy kedves mosolyra arcomat.-

~Ha már itt tartunk... -Kezdett bele egy sunyi vigyorral.- Más is nagyon fáj. -Nézett le egy pillanatra ágyékára, mire én a mellkasára csaptam a hülyeségét hallva, amitől hangos nevetésben tört ki.- Najó, rendben! Vicc volt! -Jöttek fel könnyei a nevetéstől.- A számra gondoltam. -Felelte, majd közelebb hajolt és megcsókolt, amitől ismét elmosolyodtam, majd folytattuk tovább a semmittevésünket, miközben fejemet visszahajtottam izmos felsőtestére.-