- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

15.rész

Három rendőr és egy bűnöző.
- Hölgyem, nem tudtuk vissza fogni, mindenféleképpen be akart jönni magához.
- Semmi baj. Jöjjön. - mutogattam.
Adam állt felettem bilincsben, még a lábán is az volt. Denisnek nem tetszett, de beleegyezett, hogy be jöhessen.
- Jézusom, mi történt veled? Miért tették ezt veled? Mi történt...- rázta a fejét
- Gyere ide. - súgtam neki, majd a rendőr is beleegyezett pisztolyra készített kézzel.
Adam bárgyú szemekkel nézett rám, ami tisztázta azt a tudatot, hogy ő nagyon beteg.
- Hogy mi történt velem? Képzeld el, hasba lőttek és meg akartak erőszakolni. Tudod ki? Te. Te, Adam Lanchester, mert egy rohadék vagy. Tűnj el a szemem elől, mert Isten rá a tanúm, ha felépülök, tönkre teszem az életed. Bár, az a 15 év sitten jobban tönkre fog, miután innen el mész. Vagy spicli leszel vagy meg tanulsz túlélni és, hogy őszinte legyek... a börtönökben nem csípik azokat, akik nőket bántanak. - hajoltam közelebb hozzá - Takarodj innen. - és le köptem
Adamet ki vitték a szobából, nekem pedig az egekbe szökött a pulzusom. Magamat ismerve letéptem volna a fejét kapásból, de a helyzet nem engedte. Sem erőm nem volt hozzá,  se kedvem, és azért valljuk be őszintén, egy lőtt sebbel a hasunkon nincsen kedvünk rohangálni, max ha szólít a kötelesség, akkor kénytelenek vagyunk meg nyomni a nővérhívót vagy szólni valakinek.
Pár órával később gondoltam vagyok olyan állapotban, hogy felnézzek a közösségi oldalaimra, a telefonom betört kijelzővel megúszta. Nem, eszemben sem volt ki posztolni, hogy kórházban vagyok vagy hasonlók, mivel az egész facebook azzal volt tele, hogy meghaltam. Még is honnan szedik az emberek az ilyen híreket? Honnan tudták meg egyáltalán, hogy mi történt?

- Figyelj csak, haza ugrok, jó? Majd jövök nem sokára. - szólt Denis
- Este 8 óra van. Menj haza és pihenj. Hidd el, nem tűnök el. - emeltem fel a karjaimat, amikből mindenféle cső lógott ki.
- Vissza jövök, ezt felejtsd is el. - mosolygott és adott egy puszit.

Egyedül maradtam az üres szobában. Így, hogy Denis itt hagyott, el kezdtem érezni azt, amiről az előbb beszéltem; a lehangoltságot és a rossz kedvet.
Baromi éhes is voltam, de nem ehettem aznap semmit a műtét miatt, így az is egyfajta frusztráltságot okozott, amitől még feszültebb lettem. Reménykedtem abban, hogy Denis nem jön vissza, hisz ő is ember, neki is kell pihennie, és nem akartam azt, hogy miattam legyen halál fáradt, de legbelül meg imádkoztam azért, hogy meglássam a plexi üvegen keresztül a folyosón, ahogyan a szobám felé sétál.
Gondolkodtam, hogy mit tudnék csinálni. Lássuk csak. Három infúziós cső lóg ki belőlem; egy a bal karomból, kettő pedig a jobb karomból. Van egy frissen műtött hasi lőtt sebem, ami vérzik és írtó módon fáj. Van rajtam kettő pulzus és vérnyomásmérő; egy az ujjamra pattintva, a másik pedig feltapaszolva a mellkasomra.
Semmit nem tudok csinálni, csak feküdni. Erre a döntésre jutottam két percen belül.
Szívás. Ilyenkor örülnék egy szobatársnak, aki épelméjű és tudnék vele beszélgetni, de senki nincs rajtam kívül a szobában. Valószínű mások épp a kedvenc filmjeiket nézik tucatnyi popcorn mellett vagy a haverjaikkal buliznak. Nekem most mást dobott a gép.
Volt időm bőven gondolkodni, hisz magammal voltam össze zárva. Olyan dolgokon agyaltam, amik még soha életemben nem jutottak az eszembe. Például, hogy annyira irigylem Denist. Ő rendőr. Bárhova megy, csak felmutatja a jelvényét és bumm. Be engedik, fel engedik.... stb. Bárhol van, bármit csinál, mindig egy kicsit ki használja a hivatását és ez jó. Én is ezt tenném.
Miközben eljátszadoztam a gndolataimmal, Denis vissza jött, ahogy ígérte, ezúttal le hangoltan.
- Hé, mi a baj? - néztem rá aggódva.
Sóhajtott.
- Fhúh.... - sóhajtott ismét - Nem fogsz örülni. - nézett rám kételkedve.
- Mi a baj?- idegesedtem be, mire ő le ült mellém.