- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

36.rész

Az ágyamon feküdtem, mikor Dr.Johnson lépett be az ajtón.
- Már megint maga? - nevetett, de látszott az arcán, hogy megrémült.
-Szép jó napot kívánok, doktor úr. - emeltem fel a bal kezem.
- Mi történt? Megint egy lövés?
- Rosszabb. - támaszkodtam fel - Kokain meg heroin. - hajoltam közelebb.
Meglepődött.
- Nehogy félre értse, nem élek ilyen szerekkel. Bele keverték az italomba... - mondtam - A halálból tértem vissza. - magyaráztam grimaszolva.
- Ugyan, látszik magán, hogy nem az a fajta. Mihamarabbi gyógyulást kívánok. - állt fel az ágyam végéről.
- Meg tenne értem valamit doki? - szólítottam meg - A második emeleten fekszik a barátnőm, Natasha George. Meg tudná nekem, hogy mi a helyzet vele? - be vetettem a boci szemeket.
Fújtatott egyet, majd így szólt.
- De csak mert veterán. - kacsintott majd fel indult a másodikra.
Veterán? Már a doki szerint is az vagyok, nem csak a gondolataim szerint.
Vissza dőltem az ágyba és unatkoztam. Fel akartam nézni a közösségi oldalakra, de eszembe jutott, hogy a telefonom valószínűleg már a kukában van betört kijelzővel, így még jobban unatkoztam. Denis haza ment, még is csak értesítette a szüleimet, amit apám nem túl jól fogadott. Egy fél órára rá, hogy el ment Dr.Johnson, apám rongyolt a folyosón engem keresve.
- Mi történt már megint veled? - sietett oda az ágyamhoz izzadva.
- Nyugi apa, élek. - ültem fel.
- Kicsinálom azokat a szemeteket... - dühöngött.
- Ti zsaruk tényleg egyformák vagytok..- nevettem.
- Ezt meg hogy érted? - nézett értetlenül.
- Denis is ugyanezt mondta. - mondtam.
- Miért nem te szóltál drágám? - kérdezte elkeseredve.
- Apa... a telefonom egy medence alján van betört kijelzővel, plusz örülök, hogy élek. - mondtam neki.
Sóhajtott.
- És te még attól féltél, hogy Adams miatt fogsz elveszíteni? - kérdeztem tőle, miközben a kezemet a kezére tettem - Előbb ölnek meg ezek a rohadékok, mint hogy valami bajom legyen, ha Denis a közelemben van.
Nem válaszolt.
- Anya hol van? - kérdeztem kíváncsian.
- Ő nem tudja. Azt mondta, hogy elugrik valamelyik kolléganőjéhez. - sütötte le a szemét.
- Ó, talán megint Monica? - csúszott ki a számon.
- Mi az, hogy megint? - kérdezte, mikor pont belépett az ajtón Denis.
- Hát öö...- pirosodtam el - Múltkor is nála volt, ezért kérdeztem. - néztem a szemeibe, majd a barátomra pillantottam.
- Nem mondanál neki valamit? - kérdeztem apát és Denisre pillantottam.
- Adams... - állt fel és felé közeledett - Köszönöm, hogy meg mentetted a lányom életét. - nyújtotta a kezét.
- Ez természetes volt, tettem amit kellett. - szólt halkan Denis egy félmosollyal.
Apa haza ment.
- Szia szépségem. - huppant le mellém.
- Na, hát pont most ne hívj így. - nevettem.
- Valami nyomja a lelked. Mi az? - nézett rám szúrós tekintettel.
- Anya. - sóhajtottam és a plafont bámultam.
- Ugye tudod, hogy nem Monicanal van?
- Persze, hogy tudom.
- Hanem apámmal nálunk. - szólt.
- Hogy mi van? - kaptam oda a fejem.
- Mentem hozzátok, aztán úgy gondoltam, nem tudom miért, csak volt egy megérzésem, hogy felénk megyek. Tudod van a kerítésünk és felette pont be lehet látni a nappali ablakára..
Bólintottam.
- Akkor láttam, hogy anyukáddal cseverésznek elég közeli testbeszéddel együtt. - mondta.
- Neked ezt nem rossz látni? - kérdeztem tőle.
- Dehogynem. De mit tudok csinálni? - nézett rám - Várjunk csak... A szüleink ismerik egymást? - kérdezi felcsillanó szemekkel.
- Hát anyukád azt mondta, hogy apád járt az én anyámmal a gimiben, szóval szerintem tudja anyukád, hogy ki anyám. Meg hát gimis korukban ismerték is egymást... - gondolkodtam.
- De anyukád nem tudja, hogy a szeretője fiával vagy együtt. - nézett rám eszelősen.
- Mire akarsz kilyukadni? - néztem rá értetlenül.
- Arra, hogy miután ki engedtek, el jött az idő egy kis családi össze jövetelre. - kezdett el azzal a bizonyos 'csapjunkalecsóba' vigyorával vigyorogni.
- Okos.. - néztem rá huncutan, miközben végig pásztáztam a szemeimmel. Tudja nagyon jól, hogy a kórházban nem lehet semmit csinálni, de csak azért is úgy öltözik fel, hogy teljesen beinduljak rá. Fekete passzosabb naci, világos színű póló és fekete dzseki. Egy kopogás zavarta meg a csevelyünket.
- Ms. Parker? - kopogott Dr.Johnson.
- Jöjjön csak. - mutogattam.
- Üdv. - fogtak kezet Denissel.
- Mi van Natashával? - ültem fel az ágyra aggódva - Jaj doki, ne csinálja ezt velem, ne nézzen így.
- Natasha elveszítette a babáját. Sajnálom. - fogta meg a vállam.
- Ezt nem hiszem el..- fogtam a fejem - Köszönöm doki. - csúsztattam egy 5 dollárost a zsebébe, amit igazából a fiókban találtam. Bólintott egyet mosolyogva, majd távozott.
- Hű, ilyen jóba vagy a dokival, hogy  osztogatod a pénzt? - mondta viccelve.
- A fiókban találtam. - mondtam elkeseredve - Ettől féltem, hogy a baba... - folytak a könnyeim.
- Fel menjünk hozzá? - kérdezte.
- Igen. - mondtam.
Be sétáltunk a liftbe és a másodikra mentünk.
- Klausztrofóbiám van. - törte meg a lift hangját Denis.
- Nekem is. - nevettem.
Meg kerestük Nat szobáját, majd be mentem, Denis azt mondta, hogy nem akarja zavarni, beszélgessek vele nyugodtan.
- Szia. - mentem oda hozzá lassan.
- Te mit keresel itt? - nézett rám értetlenül.
- Már veterán vagyok. - nevettem, mire ő is el nevette magát - Nagyon sajnálom Natasha.
- Te küldted azt a kopaszos dokit? - kérdezte.
- Basszus, pedig még pénzt is adtam neki. - kezdtem el nevetni - Igen. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy itt vagy alattam két emelettel és nem tudok rólad semmit. - simogattam a kezét.
- El veszítettem Dani... El veszítettem a fiam. - kezdett el sírni. Nem tudtam mit mondani, mert erre nincs igazán fel készülve az ember, így csendben maradtam. A könnyeit letöröltem, majd meg öleltem.
- Én majdnem meg haltam. - próbáltam fel vidítani egy kissé morbid dologgal.
- Mi? - bámult rám.
- Túl adagoltak. Egy kis kokain és egy kis heroin, hidd el, napokig nem lesz kedved élni utána. - magyaráztam.
- Te drogozol? - kérdezte meglepődve.
- Dehogy, puncsot ittam Dylan buliján.
- Te el mentél arra a fos bulira? Már vagy hetek óta tervezték. - szólt.
Még egy darabig el beszélgettünk, majd vissza tértem a szobámba össze szedni a cuccaim, Denis addig lent várt rám.
A kórház kapuját úgy hagytam el, hogy csak reménykedni tudtam, hogy ez volt mostanában az utolsó, hogy itt járok.
- Akkor össze hozzuk azt a bulit? - kérdezte Denis a kocsiban.
- Kinél?
- Nálunk? - pillantott rám.
- Tökéletes. - dőltem hátra.
Nem éreztem magam túl jól, mert épp anyámmal készülök kiszúrni, de valahol jogos, amit teszünk. Valahogy muszáj fényt deríteni az igazságra és a miértekre.