- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

35.rész

- Kórházba? Mi a baj? - fogott meg.
- Valami nem oké. - alig bírtam beszélni.
Denis beültetett hátra, hogy le tudjak feküdni és hajtott egyenesen a kórházig.
Nem nagyon beszélt, még a rádiót sem kapcsolta be, pedig mindig hallgatja, ha autózik.
- Ettél valamit? Vagy adtak valamit? - faggatott.
- Nem.... - köhögtem - Fél pohár puncsot ittam...
- A rohadékok.... - ütött rá egyet a kormányra - Nem volt utóíze? - kérdezte.
- Puncs íze volt...- köhögtem ismét - Utána kesernyés volt.
- Basszameg! - emelte fel a hangját és megint rá csapott a kormányra.
- Mit ittam meg? - támaszkodtam fel.
Nem válaszolt csak le hajtott a parkolóba.
- Az istenit, mit itattak meg velem? - ordítottam rá idegesen és kétségbeesetten - Hé, nézd. - mutattam a parkolóba.
- Mi az? - kérdezte feszülten.
- Nem látod? Milyen hatalmas..- sétáltam oda egy kukához.
- Danielle, nem látok ott semmit. Gyere vissza kérlek. - szólt.
- De nézd már, milyen aranyos.. - vigyorogtam, miközben hallucináltam.
- Na jó, azonnal indulnunk kell. - kapott fel.
- Mi történik velem? - mondtam szaggatva, levegő után kapkodva könnyes szemekkel.
Denis nem válaszolt csak rohant fel velem a kórházba.
- Egy orvost, valaki hozzon egy orvost! - ordított a folyosóra belépve.
El kezdtem rángatózni a földön fekve, és a fejemet is be vertem, ami elkezdett vérezni.
- Mi történt vele? - szaladt oda egy orvos.
- Kokaint ivott. - szólt Denis felettem állva tarkóra tett kezekkel - Puncsba tették bele.
- Azonnal egy hordágyat és oxigént kérek! - kiabált a doki egy nővérnek.
- Vele mehetek? - kérdezte könnyes szemekkel.
- Ha nem közeli hozzátartozó, akkor sajnálom nem. - mondta.
- Vele mehetek? - mutatta a jelvényt és mélyen a szemébe nézett.
- Hogy ne.. - nézett le a doki az ágyra.
Be toltak egy műtőbe és rám tettek egy oxigén maszkot. Ahogy a maszkot rám helyezték, el kezdtem hányni és rángatózni ismét.
- Miért van egy lőtt seb az oldalán? - kérdezte az orvos.
- Az egy másik sérülés... - válaszolt Denis idegesen.
- Három egység diaphyllint kérek. - pörögtek az orvosok.
Meg kaptam a három egységet, de továbbra is fulladoztam.
- Még három egységet. Most! - emelte meg a hangját, miközben úgy szúrkálták belém az injekciós tűket, mintha valami woodoo baba lettem volna.
A diaphyllin egy hörgőtágító gyógyszer, amit fulladáskor és/vagy nehéz légzésnél alkalmaznak. Általában egy normális lefolyású fulladásnál elég szokott lenni két egység, de én hatot kaptam, ami épp, hogy megmentett. Akkor.
Kokain túladagolást kaptam, köszönhetően a fél pohár puncsnak. Az okát nem tudom, miért került bele kokó, vagy direkt így tervezték e, hogy az intenzíven kössek ki életveszélyes állapotban.
A gyomrom kimosták és meghánytattak vagy háromszor, hogy ki kerüljön a szervezetemből a drog. Nem tudom azt az érzést meg fogalmazni, ahogy akkor éreztem magam. Mint egy terhes és egy részeg keveréke; émelyegtem és olyan szinten szédültem, hogy az ágyban fekve úgy éreztem, hogy két lábon állok egy imbolygó talajon. A szemeim be esettek voltak, a színem pedig olyan, mint a Ford; hó fehér és fénylő. A kokain hatásai közé tartozott a légzésprobléma, a kiszámíthatatlan viselkedés, az izomgörcsök plusz a szívproblémák. Ezek közül kettőt éltem át; a légzészavart és az izomgörcsöt. Az ágyban feküdtem, mikor a lábaim el kezdtek rángatózni, majd a kezeim és az egész testem is követte. A szemeim fel akadtak, a számat pedig el haraptam; mint egy epilepszia roham.
Ismét megszúrkáltak, ezúttal nyugtatót és izomlazítót kaptam.

Két óra múlva

- Az én hibám... az egész..- simogatta a hideg és verejtékes homlokomat könyekkel egyetemben.
Nem tudtam rá válaszolni, mert túl kába voltam a rengeteg nyugtatótól,de a fejemmel meg próbáltam jelezni, hogy ez nem így van.
- Az a vicces az egészben, hogy te keserülöd meg az én hibáim... Két hete is ugyan ebben a helyzetben voltunk. Te a kórházi ágyban, én meg feletted imádkoztam, hogy túl éld, csak akkor egy golyó volt a hasadban, most meg szinte túl adagoltak, ami veszélyesebb. A lőtt seb be gyógyul, de a túladagolásnak lehetnek következményei... - szipogott, miközben törölgette a könnyeit.
- Nem.... - próbáltam meg szólalni - a te... hibád.
Denis rá dőlt a párnámra teljesen össze törve.
- Ne hogy szólj apámnak... - suttogtam.
- Pedig muszáj lenne. - nézett fel.
- Majd... majd meg tudja. Úgy tudja, hogy veled mentem el kicsit kiruccanni, ezt kamuztam neki és be vette. - kezdtem el mosolyogni, bár az is fájt. Az izmaim mintha megpuhultak volna.
Az állapotom jobbra fordult másnapra.
Reggel hétkor az orvos tárgyalt Denissel, én pedig csak bentről a szobából találgathattam, hogy vajon arról beszélnek e, hogy intézheti a temetésem, vagy épp az ellenkezőjéről, hogy meggyógyulok e.
- A drogtesztet el végeztük, pozitív lett kokainra és heroinra. Keverték és úgy jutott be Ms.Parker szervezetébe. Szerencséje volt, hatalmas szerencséje, hogy ennyivel megúszta, reméljük nem lesz maradandó károsodás a szervezetében a későbbiekben. - közölte az orvos a barátommal.
- Jézusom... - ült le a folyosón egy székre - Például mi? Milyen károsodás maradhat? - esett kétségbe.
- Maradandó szívbetegség, esetleg légzészavarok, például asztma, vagy izom problémák. - sorolta fel.
- Mikor engedik ki? - kérdezte Denis.
- Ma még biztosan nem, megfigyelés alatt tartjuk. Holnap már haza mehet. - mosolygott a doki.
- Hála Istennek... - temette az arcát a kezeibe.
A plexi üvegen keresztül csak tippelgetni tudtam, hogy miről beszélgethetnek és meg mondom őszintén, a legrosszabbra gondoltam; beszélgetnek, Denis lesúlytottságában le ül, az arcát a kezeibe temeti. Mire másra gondolhattam volna hirtelen? Csupa rosszra.
Boldogan közeledett be hozzám, így meg nyugodhattam, nem lesz temetés.
- Holnap haza engednek. - ült le mellém mosolyogva.
- Ez az! - tettem össze a kezeim lassacskán.
- Kevert adagot kaptál. Heroin és kokain. Csoda, hogy túl élted. - nézett rám.
- Egy golyót is túl éltem, olyan vagyok, mint a macskák; kilenc életem van. Most már csak hét. - nevettem, mire az ő ajka is mosolyra görbült.
Másnap boldogan ébredtem fel, mert tudtam, hogy végre haza mehetek. Úgy éreztem magam már a kórházban, mint egy öreg veterán. Egy hónapban kétszer legalább meglátogat egy helyet, és úgy tekint rá, mint a második otthonára. Remélem én nem leszek veterán és ez volt az utolsó esetem a kórházban. Legközelebb csak akkor akarok itt lenni, ha szülnöm kell.