- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

51.rész

- EL FOGSZ KÉSNI!- ráztam fel a vőlegényem.
Denis rémülten és értetlenül nézett rám.
- Kicsim, szombat van. - dörzsölte szemeit.
- Már azt sem tudom milyen nap van. - vágódtam vissza az ágyba el keseredve.
- Ha már fel keltettél ilyen korán, használjuk is ki. - nézett rám kacéran.
A reggeli készítése közben a telefonom rezgésére kaptam oda a fejem.
"Beszélnünk kell." Jött az sms anyától.
Általában a "beszélnünk kell" üzeneteket sosem végződnek happy end-del, így kicsit ideges lettem. Vajon a baba nemét akarja el árulni, vagy talán azt,hogy el veteti? Meg mondom őszintén, az utóbbinak örülnék jobban.
Denist egyedül hagyva rohantam anyáékhoz.
- Vigyázz magadra. - nyomott egy puszit a homlokomra.
Haza értem és apát találtam a kanapén ülve. Mintha szomorú lett volna. Ritkán láttam rajta komolyabb érzelmeket, de most egyértelmű volt, hogy szomorú valamiért.
- Mi a baj, apa? - ültem le mellé.
Nem válaszolt, csak bámult maga elé.
- Hol van anya? - kérdeztem.
- A kórházban. - szólt szűkszavúan.
- Szóval te is tudod.- dőltem hátra, miközben úgy éreztem, hogy össze dőlt a világ körülöttem.
- Hogy ne tudnám. - mondta.
- Annyira sajnálom, apa. - tettem a kezem a vállára.
- Én is sajnálom Danielle. - csordult le az arcán egy könnycsepp.
Ahogy láttam apát a kanapén ülve össze törni, vele egyetemben én is össze törtem. Mintha éles késsel hasították volna fel a szívemet, majd meg forgatták volna benne, annyira szörnyű érzés volt így látni őt. Így látni azt, hogy én fel nőttem és a szüleim tönkre mentek. Egy gyerek sose akar abban a tudatban élni, hogy a szülei többé nincsenek együtt. A szívem darabokban hevert és nem tudtam, mi segíthet rajta.
Az érzelmek el öntötték a nappalit, együtt sírtam apával.
- Egyébként... - szipogtam - Minek ment most a kórházba?
Apa felém fordult és rám vetett egy értetlen pillantást.
- Mi az? - kérdeztem össze zavarodottan.
- Még is mit értesz azalatt , hogy minek ment a kórházba? - kérdezte idegesen.
- Mivel küldött egy üzenetet, amiben azt írta, hogy beszélni akar velem, azt hittem itthon lesz, ezért jöttem el. - magyaráztam - Valamiről tudnom kellene? - vetettem rá egy kérdő nézést.
- Istenem... - pattant fel a kanapéról - Még nem is mondta el neked... - motyogta halkan, miközben fel-alá járkált.
- Még is mit? Mi a francról van szó? - idegesedtem be - Arról, hogy terhes az apósomtól? Tudtam, mert rá jöttem. - kezdtem el kiabálni.
- Danielle, miket hordasz itt össze? - förmedt rám - Egyáltalán honnan szedted ezt a baromságot? - állt elém.
Egy pillanatra ledermedtem, hisz sokkolt az elmúlt percekben ért információ. Mi az, hogy nem terhes? Ha nem terhes, akkor miért volt Denis apjával a nőgyógyászaton? Még is mire kellett volna gondolnom? Csak úgy viccből nem járkál az ember nőgyógyászatra a lánya vőlegényének az apjával, ugyan már.
- Na jó, legalább te, apa... te mondd el, hogy mi a franc történik a családunkban. - néztem rá könyörögve.
- Majd ő el mondja, hisz azért vagy itt, nem?
Bólintottam, majd el indultam anyához.
Nem áll össze a kép sehogysem. Anya és
John ott voltak a nőgyógyászaton együtt és viszonyuk van nem is kevés ideje. Egy normális ember rögtön a legrosszabbra gondolna.
A kórházba érve rám tört egyfajta idegesség, ami remegéssel társult, persze csak a kezeimben. A liftbe be szállva meg nyomtam a kettes gombot, ami fel vitt a nőgyógyászatra. A folyosón menet vegyes érzelmek fogtak el. Ott voltak azok a fiatal nők, akik most hozták világra az első gyermeküket és majdnem szárnyaltak a boldogságtól, és ott voltak azok, akik mély szomorúságukban gyászoltak vagy éppen rossz hírt közölt velük az orvos. A szemeim fel-alá jártak anyát keresve. Az egyik kórterembe be pillantva meg láttam, majd be rohantam hozzá.
- Ne haragudj, hogy ennyit késtem. - ültem le mellé az ágyra.
- Semmi baj, kicsim. Beszélni akartam veled valamiről. - nézett a szemembe komolyan.
- Ne haragudj, ha durván beszéltem veled, vagy ha nem hallgattalak végig. Tudod milyen vagyok.. - mosolyodtam el.
- Nálam jobban senki nem ismer. - válaszolta.
-Nem vagyok terhes, Danielle. - törte meg a csendet.
Abban a pillanatban egy kő esett le a szívemről, ám hamar vissza is termett rá, hisz akkor miért van itt?
- Akkor miért vagy kórházban? - néztem rá aggódva.
Le sütötte a szemét egy pillanatra és csendben volt.
- Rákos vagyok. - pillantott rám könnyes szemekkel.
Az utolsó döfés a szívembe. A lelkem össze tört, a szívem darabokra hullott és az idegrendszerem is fel adta a szolgálatot abban a percben. A fejem nyomott én pedig alig kaptam levegőt. Egyfajta pánik roham tört rám, de ezúttal olyan, amilyet még sose éltem át. Mintha egy epilepszia rohammal lett volna kombinálva, csak azzal a kivétellel, hogy nem rángatóztam.
Egy ápolónő gyorsan oda sietett hozzám és nem tudom milyen varázslatot fújt rám, de egy két 'csodafogással' helyre rázott.
- Ez.. nem lehet... - akadozott a hangom, miközben bámultam ki a fejemből.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el hamarabb, csak nem tudtam, hogyan mondhatnám el. - folyt a könnye.
- Inkább mondtad volna azt, hogy ikreid lesznek. - vicceltem el a helyzetet, bár magam sem tudtam, hogy mit beszélek. Elnevette magát és a kezem meg fogta.
- De nincs minden remény veszve. Még az első stádiumban sem járok, így több, mint 60% esély van a gyógyulásra, ha Isten mellettem áll. - bíztatott.
- Nem tudom mit mondjak anya. - töröltem le az arcomról a könnyeimet.
- Nem is kell semmit. Nekem elég, ha itt vagytok velem és támogattok. Erősebbé tesztek. - mosolygott.
- Egy dolgot nem értek még mindig. - kezdtem el - Mi köze ennek az egésznek Johnhoz? - néztem rá.
- Arra célzol, amikor itt voltunk együtt... - nézett oldalra - Ő ajánlott egy magánorvost, akihez el kísért. Ennyi az egész. - nézett a szemembe.
- Szóval azt mondod, hogy már nem kavartok? - tértem rá a lényegre.
Egy pillanatra látszott rajta, hogy el szégyelli magát.
- Nem. Többé már nem. - sütötte le szemeit.
- Szuper. - sóhajtottam fel.
Vele töltöttem az egész napomat a kórházban. Igaz, annyira nem volt jó, mint egy plázában, vagy otthon, de jól éreztük magunkat. Jó volt látni, hogy újra mosolyog és jól érezzük magunkat együtt. Hiányzott nagyon.
A nap folyamán vagy száz sms-t küldtem Denisnek, de nem válaszolt egyikre sem. Aggódni kezdtem, sose tett még ilyet. Ha nem is válaszolt az üzenetre, mindig fel hívott, hogy mi a helyzet, de sose tűnt el egész napra. Talán valami történt otthon, amíg távol voltam?