- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

47.rész

Vissza fordultam a hang irányába, Natasha volt az.
- Csajszikám, most szépen le ülsz, és figyelsz. -karolt át, miközben oda vezetett egy székhez. Nem tudtam mi történik, de élveztem. Sejtelmes volt az egész, gondoltam csak meg szeretnének lepni valamivel,de őszintén szólva,már így is túl sok mindent kaptam tőlük.
A kivetítőn leereszkedett a kis színpad elé, és rengeteg kép és videó jelent meg rólam, a családomról és a barátaimról. Boldog pillanatok, családi rendezvények a nagyszüleimmel, a családommal, plusz a barátaimmal iskolás napok, rendezvények. Megható volt az össze állítás, el is érzékenyültem.
- Egy kis figyelmet kérnék. - szólt bele Nat a mikrofonba - Ma ünnepeljük a világ legcsodálatosabb lányának a 20. születésnapját. Nagy tapsot neki. - kezdtek el tapsolni az emberek - Kedves Danielle Parker. Szeretnék neked mindent meg köszönni, amit az évek során tettél értem. Volt időszak, amikor nem álltunk túl közel egymáshoz, de bánom azt az elvesztegetett időt. Köszönöm a sok falazást a szüleim előtt,a rengeteg titkos kis kiruccanásunkat az éjszaka közepén, az együtt töltött pillanatokat... de a legfontosabbat szeretném meg köszönni neked; hogy megmentetted az életemet azon a délutánon. Ha te nem vagy, akkor a mai napon nem állok itt előtted és nem mondok beszédet a születésnapodon, ami valljuk be,elég nagy szívás lenne. - nevette el magát könnyes szemekkel,majd én is követtem  - A legjobb barátnőm vagy és szeretlek! Tiszta szívemből. Boldog születésnapot Parker! - jött le a színpadról és a nyakamba borult. Sírtunk, mint két csecsemő, akiknek nincsen anyukájuk. Nagyon jól estek Natasha szavai, igazán elérzékenyültem. Az emberek háromnegyedét nem is ismertem, de még nekik is ki folyt a könnyük, köztük a szüleimnek is és Cherylnek is.
- Merre voltatok? - kérdeztem Natashát.
- Mindjárt. - motyogta magában izgulva.
- Hé, hallottad, amit kérdeztem? - szóltam rá.
Nem válaszolt, csak a színpadot bámulta. Denis nem volt sehol,még az üzenetemre sem válaszolt, így kezdtem be pánikolni. Csend volt a bárban, csak az emberek halk beszédét hallgattam, ahogy találgattak, hogy vajon most mire várunk. Jó kérdés, ez a gondolat az én agyamban is fel merült egy párszor.
A kivetítőt felhúzták és el jött a pillanat amire egyáltalán nem számítottam.
- Hölgyem, helyet foglalna, kérem? - szólt bele a mikrofonba Denis, és egy székre mutatott, ami a színpad közepén állt.
- Jézusom, mire készül? - fogtam a fejem csodálkozva.
- Menj már!! - szólt rám Nat.
Meg fogadtam a tanácsát és fel sétáltam, mire el kezdtek tapsolni az emberek. Az ötven emberből velem együtt csak én éreztem magam a legidiótábbnak, hisz azt sem tudtam, hogy mi folyik itt.
- Köszönöm. - nézett rám Denis, és minden szavát a mikrofonba mondta. Natasha is fel jött utánam, és bekötötte a szemem egy fehér kendővel.
- Tilos lesekedni, csajszi.- suttogta a fülembe.
Mi történik körülöttem?
- Köszönöm, hogy ma este alkalmam lehet itt lenni. -kezdte el Denis idegesen - Ma a barátnőm születésnapját ünnepeljük,már alig vártam ezt a napot. - beszélt egyre feszültebben - Lassan három hónapja, hogy mellettem van, de sokszor olyan érzés, mintha már évek óta egy párt alkotnánk. Az iskolájában ismertük meg egymást, én voltam a beépített ember a sok tini között. - nevetett a közönség, Denis pedig fel mutatta a jelvényét, hogy azért értsék az emberek a szitut - Danielle egyértelműen nem adta magát könnyen, de megszereztem, bár elég nehezen. - nevetett mire én is - Egy írtó erős személyiségű nő, aki el ér mindent, amit el tervez. Céltudatos és makacs, amit hozzá teszem, imádok benne, bár sokszor az agyamra megy vele. - mosolygott - Nem is tudom, mit szerettem meg benne annyira.... lássuk csak - kezdett el gondolkodni - Bátor. Erős. Akaratos. Titokzatos, és persze a legfontosabb; őszinte. Meg találtam benne azt a személyt, akivel le tudnám élni a mindennapjaimat. - érzékenyültem el Denissel együtt, pedig nála ez ritka - Kétszer majdnem elveszítettem, amibe én is majdnem bele haltam, de a sors és az ő akaratereje közbe szólt és mellettem hagyta. - nyelt egyet, majd közelebb jött hozzám, pontosabban elém.
- Mire készülsz? - súgtam oda neki mosolyogva.
- Most hozzád szólok, drágám. - térdelt le elém - Danielle Parker. Hozzám jössz feleségül? - tette fel a kérdést boldogan, de idegesen, majd Natasha le szedte a szemeimről a kendőt.
Majdnem leborultam a székről, annyira nem tudtam fel fogni a történteket. Denis térdelt előttem egy gyűrűvel a kezében és várt a válaszomra.
- Uram atyám... - kezdtem el sírni az örömtől és a lámpa láztól, hisz vagy ötven ember figyelt minket - Én...- sírtam még jobban - Hozzád megyek. - és ahogy ki mondtam, arany színű konfettik kezdtek el hullani a mennyezetből, és a zenészek is rá zendítettek. A könnyeimtől nem láttam  fél métert sem, de a lényegre tudtam koncentrálni; Denisre, most már  vőlegényemre.
Egy arany, apró köves gyűrűt húzott az ujjamra. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy meg állt az idő és csak mi ketten létezünk az univerzumban.
Egy pár emberből egészen furcsa reakciót váltott ki a leánykérés, például anyámból. Ahogy meg hallotta a kérdést, azonnal ki rohant idegesen. Most az egyszer nem törődtem más bajával,  hanem a saját magam boldogságára koncentráltam.