- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

56.rész

Valahol a szívem mélyén reménykedtem, hogy Patrick haza visz,de ahogy láttam, ő már el ment, így maradtam a lábbusznál.
A kórházba be mentem anyához, aki rosszabb állapotban volt, lázas lett. Áttétje nem keletkezett, így repestem az örömtől. Az áttét a halál egyik strigulája.
- Szia. - vettem fel a mobilom.
- Hol vagy már? - vont kérdőre Denis.
- Épp jövök ki a kórházból. Anyával voltam. - válaszoltam.
- Mikor érsz haza?
- Nem tudom mennyi idő lesz, nagy a forgalom. Majd megyek úgy is. - magyarázkodtam.
- Hatig haza érsz? - tette fel ezt az érdekes kérdést.
- Igen. Miért? - kezdtem furcsálni a helyzetet.
- Jól van, szia. Vigyázz magadra. - tette le.
Mintha nem is az az ember lenne,akit meg ismertem. Miért von kérdőre? Egyáltalán miért kell beszámolnom neki? Az egy dolog, hogy a menyasszonya vagyok, de azért nekem is van magánszférám és szabad terem. Talán nem bízik bennem? Oka nincs rá.
Óriási szerencsémre az ég is leszakadt, így be tértem a helyi Dinerbe, míg csillapodik a vihar.
- Mivel szolgálhatok ennek a szép hölgynek? - szóltított meg az ismerős pultos férfi.
- Köszönöm,nem ké....Egy pillanat. - tátottam nagyra a számat - Rob? - örültem.
- Szolgálatára állok. - tette a homlokához a kezét.
- Ezer éve... - sóhajtottam egy mosollyal egyetemben.
- Bizony, bizony. Te felnőttél, én pedig el költöztem. - válaszolt.
Rob kiskorom óta a második apukámnak tekintettem. Minden egyes szülinapomon ott volt, sőt még karácsony másnapján is át jött. Igaz, hogy a szomszédban lakott, de ha másik városból kellett volna el jönnie, akkor is ott lett volna velünk, erre fogadni mernék.
- Mesélj, mi a helyzet veled? Anyukádat rég láttam, minden rendben?
Le sütöttem a szemeim, majd fel néztem rá.
- Anya rákos.
Megdöbbent egy pillanatra, majd le ült velem szemben.
- Nagyon sajnálom Dani. - ő már csak így hívott.
- De nincs áttétje. - próbáltam pozitívabb irányba terelni a szót.
- Az a szerencse... - nézett maga elé - Rengeteg erőt kívánok neki. Lehet be nézek majd hozzá,ha engedi az időm. Mindig itt vagyok. - tárta szét a karjait.
- Van is forgalom. Hála neked. - csíptem meg a karját vigyorogva. A kezemre tévedt a szeme, majd meg állt a gyűrűsujjamon.
- Gratulálok! - szólt boldogan - Ki a szerencsés?
- Oh... - néztem le a gyűrűmre - Az egyik kollégám. Vagy is most már a kollégám. - jöttem zavarba.
- Most már?
- Igen, igen... A nyomozó irodában dolgozok, de ő már előtte is ott volt. Igazi profi. - fényeztem a vőlegényem.
- Hű, akkor nem hiába volt az a sok lőtérre járás az öregeddel. - nevetett , majd csend ült közénk. Kicsit kínosan éreztem magam, mert úgy éreztem, nem voltam őszinte hozzá, sőt... még saját magamhoz sem. Pár perc után megtörte a csendet Rob.
- Boldog vagy, Danielle? - nézett szemeimbe.
Egy pillanatra nem tudtam mit válaszolni. Ha boldog lennék, akkor rögtön rá kellett volna, hogy vágjam "igen, az vagyok", de valahogy.. nem tudtam ezt mondani. Valamiért nem.
- Nem tudom. - válaszoltam őszintén.
- Tudod miből vettem észre?
- Miből? Ennyire nyilvánvaló? - nevettem kínomban.
- Akik ide be jönnek és le ülnek a pulthoz, de nem kérnek semmit... velük valami nincs rendben. Hosszú évek tapasztalata. - mondta.
- Magam sem tudom, mi a baj velem.
- Ezt hogy érted?
- Nem tudom, hogy az emberek miért nem képesek engem szeretni. Tudod, volt egy pár barátom, de egyiküknél sem éreztem azt a nagy szerelmet. Jól éreztem magam velük, de  kész, ennyi. Talán velem van a baj, talán engem nem lehet annyira szeretni. - folytak a könnyeim - És jött Denis. Ő vele minden más volt, minden a helyén volt. Meg mentette az életem, erről majd később mesélek. Olyan jól indult az egész kapcsolatunk. Meg kérte a kezem, a tenyerén hordozott, de amióta a menyasszonya vagyok és össze költöztünk, egyre furcsábban viselkedik velem. Ellenőrizget, számon kér. - sütöttem le a szemem. Pedig én mindent megtennék érte, és reméltem, hogy ő is értem, de ez a gondolat mostanában nagyon elhalványult.
- Azért harcolsz akit szeretsz, vagy azért, hogy téged szeressenek? - tette fel a fogós kérdést. Ez a mondata szíven ütött.
- Váó, ez most eléggé szíven talált. - néztem magam elé.
- Gondold át és holnap ilyenkor megválaszolod. - ütögette meg a vállam, majd rám kacsintott és vissza ment a pult mögé.
Miközben Robbal eszmecserét folytattunk, a vihar is csillapodott és a gondolataim is Patrick felé eveztek.
Nem nagyon ismertem, hisz azon kívül, hogy jó fej és kedves, lehet, hogy egy őrült.
A mobilom majd felrobbant, hisz már fél nyolcat ütött az óra, és Denis nem állt le, folyamatosan írt és hívott. Kezdett kicsit elegem lenni. Kezdtem besokallni.