- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

31.rész

- Menjetek szobára, ne itt dugjatok! Várjunk... Adams? - kiabált berúgva a fickó - Adams, itt akarsz k*rni? - viháncolt.
- Jól van Rob, elég lesz. Menj vissza a nejedhez meg a gyerekeidhez, biztos hiányolnak. - szólt oda Denis.
- Ki ez a csaj? Jó bőr. - mutogatott rám söröskorsóval a kezében.
- Húzz innen. - kiabált rá.
- Megyek, megyek már. További szép estét. Aztán nehogy bele essetek a medencébe. - röhögött.
- Jézusom. - rázta a fejét Denis.
- Ez meg ki volt? - kérdeztem.
- Az egyik társam aki velem jött Oregonból. Egy idióta. - mondta.
Mivel a meghitt pillanatunkat elszúrta az a barom Rob, így kénytelenek voltunk vissza osonni a tömegbe.
Szét váltunk, nehogy feltűnést keltsünk és oda mentem anyáékhoz.
- Merre voltál? - vont kérdőre apám.
- Csak szét néztem az udvaron. Gyönyörű. - hazudtam.
- Mi az a nyakadon? - mutatott rá.
- Mi? Nem tudom, nem látom. - habogtam - Szerintem meg csípett valami. - kezdtem el vakarni Denis fog nyomát, miközben anya vigyorgott rám.
- Aha. - nézett végig rajtam dühösen.
- Lesz miről beszélgetnünk ha haza értünk. - mondta komolyan.

Ettől féltem, hogy apám el kezd szimatolni utánunk.
Denis kicsit arrébb ült tőlünk, pár méterre előttem átlósan.
A vacsorát végig szemeztük. Meg próbáltam el mutogatni neki, hogy bajban vagyok a harapása miatt, amit meg is értett nagy nehezen. Írt egy SMS-t.
"Menj ki mosdóba, pár perc múlva ott leszek."
Így is tettem, fel álltam az asztaltól és elindultam a ház felé.
- Hova mész? - szólt rám apa.
- Gondolom mosdóba elmehetek egyedül. - válaszoltam flegmán.
Megrázta a fejét és Denisre tapasztotta a tekintetét.
"Ne várj meg, folyamatosan bámul." Kaptam az üzenetet.
Szuper, apám minden el rontott.
- Adams, ülj ide mellénk. - intett neki apa.
Nem volt más választása, plusz a közelemben is akart lenni, így oda ült mellém. A jobb oldalamon apám ült, ő mellette anya és végül így a bal oldalamra került Denis. Az asztal alatt nagy kezét a combomra helyezte, amitől hirtelen felszisszentem.
- Mi bajod? - nézett rám apa szúrós tekintettel.
- Semmi. - flegmáztam.
Apáék beszélgettek, ezt kihasználva Denis pedig el kezdte simogatni a combomat egyre feljebb haladva. Nehéz volt visszafogni magam, így vissza tettem a kezét a combomra.
Mivel apa nem mai gyerek, így ő is sejtette, hogy valami folyik az asztal alatt.
-  Óh, de ügyetlen vagyok. Fel veszem.
- hajolt le a villáért a földre és ebben a pillanatban gyorsan levette rólam a kezét.
- Meg van? - kérdezte tőle Denis egy direktmosollyal.
Bólintott apa mérgesen.
A levegőben csak úgy szikrázott a feszültség apám és a barátom között, ami már engem is ki csinált idegileg.
- Na jó, nekem ebből elegem van. - szólaltam fel - Mi bajotok van egymással? - fordultam oda felé és rá kacsintottam.
- Miről beszélsz lányom? - kérdezte apa  meg lepődve.
- Miről beszélek? Arról, hogy a szemeiddel már hatszor megölted Adamset. - mondtam idegesen.
- Kislányom, te rémeket látsz. - szólt rám apa.
- Persze. Te vagy egy rém. - vágtam az asztalra és el mentem.
Elegem lett. Elegem lett abból, hogy nem élhetem az életemet úgy, ahogy akarom, mert mindig van , aki bele szóljon a döntéseimbe. Elegem van abból, hogy titkolnom kell életem legjobb kapcsolatát, mert apám szigorú. Ennek most véget vetek, nem fog érdekelni senkinek a véleménye, most magamat fogom nézni végre valahára, nem az apámat, hogy neki mi a jó és mi a rossz.
- Mr.Adams, haza vinne? Kérem! - álltam az asztal fölé határozottan.
- Majd mi haza viszünk. - szólt bele apám.
- Nem. Adams nyomozóval szeretnék haza menni. Nem nyitok erről vitát. - feleseltem. Anya úgy nézett rám, mint aki nem is ismer. Sajnálom anya, de vége annak a Danielle Parkernek, aki mindig mást néz maga helyett.
Denis fel állt és az autóhoz mentünk.
- Elegem van mindenből. - dőltem a kocsija oldalának sírva.
Szorosan átölelt. A háttérben csak a zene dübörgését hallottuk és az éjszaka hangját. A karjaiban úgy éreztem, hogy ő jelenti a biztonságot nekem és sosem akarok kiszabadulni közüle. Kezét végig simította a libabőrös hátamon és be takart a zakójával.
- Gyere, üljünk be. - nyitotta ki az ajtót.
A könnyeimtől alig látva ültem be az anyósülésre, még a sminkem is a ruhámon kötött ki, pedig annyit szenvedtem a tusvonallal, mindhiába.
- Nem tudom, meddig bírom még. - bámultam ki az ablakon.
- Nem gondoltam, hogy ilyen szigorú veled. - mondta.
- Nem tudom, hogy mihez kezdjek. - kezdtem el sírni még jobban.
- Ne sírj kérlek. Meg oldjuk. Ketten mindent megoldunk, ezt ne felejtsd el. - törölte le a könnyeim.
- Nem akarok otthon lenni egyedül. Nem lennék rá képes. - mondtam.
Denis hallgatott.
- Ott maradok veled éjszakára, jó?
- De az apám... - kezdtem bele.
- Nem érdekel az apád jó? Ott maradok veled és kész. - indította be a kocsit, majd elindultunk haza.
A szomorúságom lassan átváltott haragba és dühbe apám iránt.
A kocsit le parkolta az utca végén és haza sétáltunk.
Fel mentünk a szobámba és úgy ahogy voltunk ledőltünk az ágyba.
- Nincs kedved le zuhanyozni? - törte meg a csendet egy huncut mosollyal.
- Nyomás. - vágtam rá vigyorogva.