- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

27.rész

Az esténk valami csodálatos volt.
Életemben nem nevettem és beszélgettem őszintén ennyit, mint ebben a négy órahosszában. Denissel teljesen megáll a világ. Az időérzetem ilyenkor ki kapcsol és jobb esetben a telefonom emlékeztet arra, hogy mennyi is az idő.
Majdnem éjfél volt, mire haza értünk. A bejárati ajtót elhagytuk, Denis fel ment a szobába én pedig el mentem mosdóba lent, amikor Mr.Adamset hallottam meg a fürdőszobában telefonálni. Mondanom sem kell, hogy kivel beszélt vagy beszélhetett, egyértelmű, hogy anyámmal. Csodálatos.
A fülemet szorosan az ajtóra tapasztottam, amikor hirtelen ki nyílt.
- Régóta vársz? Ne haragudj. - mondta kellemetlenül és zavartan.
Mire válaszolni készültem, már el is tűnt.
"Nem, nem várok régóta. Minden oké anyámmal?" motyogtam grimaszolva magamban.

- Ilyenkor hogy a francba tudnak beszélni? - léptem be a szobába feldúltan.
- Kik? - értetlenkedett Denis egy szendviccsel a szájában.
- Anyámék. - vágódtam le a székbe.
- Gondolom meg álltak pihenni, vagy tankolni esetleg és amíg apád fizet, anyád csiripel. - mondta.
- Micsoda rímek...- akadtak fel a szemeim.
- Gyere már ide, mindig csak idegeskedsz. - húzott oda magához és az ölébe ültetett.
- Hogy ne idegeskednék. Nekem még szembesíteni kell a szüleim arról, hogy félre lép anyám. - magyaráztam aggódva.
- Nyugalom - suttogta, miközben elkezdte csókolgatni a nyakam - Most azt zárd ki és koncentrálj rám.- mosolygott és még több csókot adott.

Fáradtan dőltem Denis mellkasára.
- Nem akarok haza menni. - törtem meg az éjszaka csendjét.
- Tudom. - adott egy puszit a homlokomra.
- Olyan jó veled itt.- simítottam végig az ujjam a mellkasán
- Veled is, de nyugalom. Nem lesz semmi baj. Attól még, hogy nem itt leszel, ugyanúgy szeretlek és semmi sem változik majd.
- Nem is ettől félek. - szóltam - Hanem attól, hogyan mondjam el apámnak.
- Mármint mit? - értetlenkedett.
- Mindkét dolgot.
- Nem értem. - mondta halál komolyan.
- Istenem...- akadtak fel a szemeim - Ezért is szeretlek annyira, mert értetlenkedsz. - nevettem - Anyát és téged. - tértem a lényegre.
- Hát.... -simogatta a fejem - Mi lenne, ha most az egyszer nem azzal törődnél, hogy apád mit szól a döntéseidhez?
Kicsit megbántott ezzel a kijelentéssel, de teljes mértékben igaza volt. Mindig azon idegeskedtem, hogy hogyan mondjak el apámnak dolgokat. Igaz, annyira komoly dolgot nem kellett még elmondanom neki, mint azt, hogy a kollégájával vagyok együtt. Erre még alszok egy párat és meg látom, hogyan mondom el.
Hajnali háromkor a telefonom zizegésére riadtam fel, apa írt egy SMS-t.
"Fél óra és otthon vagyunk. Majd reggel találkozunk nyolckor. Ne késs."
Az álmosság gyorsan ki ment a szememből, ahogy el olvastam az üzenetet. Nem terveztem ilyen korán fel kelni, de apám tett róla.
Reggel hatig csak forgolódtam és kattogtam. Egy percet sem aludtam és fél óra múlva szól az ébresztő.
Amíg Denis aludt, én össze szedtem magam. Lezuhanyoztam, fogat mostam meg egyebek. Az ébresztő most én voltam, nem a telefon.
- Jó reggelt szerelmem.- pusziltam meg az arcát.
- Neked is. Nem keltem fel az ébresztőre? - motyogta fél álomban.
- Ki kapcsoltam, mert én keltettelek fel. Apám írt éjszaka egy üzenetet, hogy nyolcra menjek haza és ne késsek.
- Hű, ennyire röviden fog? - csodálkozott.
- Mindig is ragaszkodott a pontos időhöz... főleg ha másnál vagyok. - magyaráztam.
- Ja persze.. te most épp Cherylnél vagy. - vigyorgott - Messze lakik tőletek?
- Tíz percre.
- Akkor gondolom ne vigyelek el.
- Isten ments, a végén még meg lát és annyi nekem.- mentegetőztem.
- Biciklizni meg nem nagyon kellene, mert felszakadhat a sebed. El viszlek az utcátok sarkáig és el sétálsz onnan.- beszélt komolyan.

Össze szedtem a holmim és le indultam. Lydia értetlenül nézett rám.
- Már is mész?
- Igen, hamarabb jöttek haza a szüleim.- szóltam.
- De kár! Remélem azért máskor át jössz még! - mosolygott.
- Feltétlen. Köszönök mindent. - mosolyogtam és átöleltem.
- Vigyázz magadra. - szólt.
- Van, aki vigyázzon rám. - néztem Denisre mosolyogva. - Szia Lydia.
- Szia!

Az autóban ülve kicsit sem olyan volt a hangulat, mint tegnap este. A vidámságot fel váltotta az elkeseredettség, de csak a részemről. Denis ismét pozitívan állt mindenhez. Kicsit adjon már ebből nekem is, könyörgöm!
Az utcánk sarkához értünk, mikor meg láttam apát a járdán közeledni, körülbelül 100 méterre tőlünk.
- Kússz be a hátra a lábtartóhoz. Most. - szólt rám.
Nem tétováztam, azonnal cselekedtem és csak imádkozni tudtam, hogy ne vegyen észre.