- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

63.rész

- Figyelj, Danielle... - sóhajtott, én pedig kezdtem megrémülni a mondandójától- El kell mondanom valamit.
Nyeltem egy nagyot.
- Figyelek. - néztem barna szemeibe.
- Nem te vagy az első Denis életében akivel ezt csinálta.
- Mégis ezt hogy érted? - zavarodtam össze.
- Úgy, hogy nem te vagy az első, akivel ezt csinálta. Előtted egy kis idővel volt egy menyasszonya, mint te, akivel ugyanezt művelte, csak... - nézett le a földre- kicsit más lett a történet vége.
- Mi történt a lánnyal? - bámultam idegesen Patrickre.
- Úgy megverte, hogy majdnem bele halt a sérüléseibe.
- De akkor hogy lehet szabadlábon Denis? - értetlenkedtem.
- Tudod van az a pénz. - mutatta a kezével.
- Úristen... ez a rendőrség. - kaptam fel a vizet. Egy kicsit el is merültem a gondolataimban, hisz én is végezhettem volna úgy, mint az a lány, de nekem szerencsém volt.
Mint kiderült, egy rossz emberbe fektettem a bizalmam, a szerelmem, a szeretetem és saját magamat is. Elborzasztott a tény, hogy ő egy ilyen ember.
- Emlékszel amikor a parkolóban nem tudtunk beszélni munka után? - kérdezte, mire én bólintottam - Akkor szerettem volna el mondani ezt a sztorit.
- Kérdezni is akartam, hogy mit beszéltél akkor vele? - érdeklődtem.
- Akkor éppen megfenyegetett, hogy ne menjek a közeledbe, mert kicsinál. Én csak kinevettem és fel hoztam neki Lisát. Rögtön csendbe maradt. - mesélte.
- Lisa?
- Igen, a volt menyasszonya. - mondta.
A két kezem össze tettem azért, hogy kiszabadultam ebből az ördögi körből és mindezért Patricknek vagyok hálás, mert ha ő nincs, akkor valószínűleg én is úgy végzem, mint Lisa. Miután megemesztettem az imént hallottakat, zaklatottan, ám hálásan éreztem magam.
Aludni nem aludtunk már, hanem rengeteget beszélgettünk. Egész éjjel egymást bámultuk, arra szegezve a szemünket,amit egyikünk sem lett volna képes elveszíteni: a másikra.
Patrick bogarat ültetett a fülembe Lisa kapcsán, hisz késztetést éreztem arra, hogy megismerjem, de néha jobb a dolgokat annyiban hagyni. Így tettem ezzel a gondolattal én is.
Reggel 1 liter kávé társaságával ültünk be az autójába, hogy be érjünk időben. Igazán szervezhettük volna ezt az estét mondjuk péntekre vagy szombatra. Nem egy olyan nap előtt, amikor három helyszínre is jelenésünk van. A munkahelyen akadtak rám szúrós és sajnáló tekintetek. Az utóbbi ritkább volt. Magam sem értettem, hogy miért néznek így rám.
Mi rosszat követtem el? Azt, hogy megvédtem magam? Vagy talán furcsa mindenkinek az, hogy egy nő képes egy férfi ellen harcolni? És hogy van annyi bátorsága? Könyörgöm, attól még,hogy az ellenkező nem erősebb nálunk, nem jelenti azt, hogy be kell hódolnunk előttük. Igen is,védjük meg magunkat.
A nap folyamán volt egy kis szabadidőm, mialatt át tudtam értékelni azt, hogy mire is van jelenleg szükségem, és ez a munkahely nem szerepelt a listámon. Szeretem csinálni a munkám, de jelenleg sok egy kicsit az erőszak. Nyugodtabb életre van addig szükségem, amíg talpra nem állok lelkileg és anyagilag. Az, hogy van e mellettem valaki, aki ebben támogatna? A szüleimen kívül nincsen senki, de egyedül is képes vagyok bármire.
A Patrickkel való kapcsolatomról is el gondolkodtam. Olyan érzésem van, mintha egy láthatatlan fal lenne közöttünk. Nincs ott, de még is és ez nem engedi, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Mintha mindketten akarnánk, de mégse. Nem engedi, hogy történjen valami és ez egyre csak feszít belülről. Olyannyira, hogy lassan kezdek a rabjává válni ennek az érzésnek.
Munka után össze csomagoltam nagyjából a fontosabb holmijaimat és haza hordtam őket. Mrs. Argent háza a miénkkel srégen, balra állt. Nem túl nagy, két-három személynek pont tökéletes kis házikó. A falai fából vannak, bordóra festve, a lábazata pedig fehér és van egy kisebb terasza. Gyönyörű ház. Kiskoromban anyának mindig azt mondtam, hogy a mi házunk is legyen ilyen színű, hogy ikrek legyünk Mrs.Argentékkel. Régi szép idők. Bár most is csak annyi gondom lenne, mint 10 évesen...
Apa szerencsére egyre jobban vissza nyerte önmagát anya állapota révén, így én is megnyugodhadtam egy kicsit. Mikor el meséltem a történteket a szüleimnek, mondanom sem kell, hogy apa falastól akart berontani Denishez és kitekerni a nyakát, anya pedig mélyen elszörnyedt és csak Istennek tudott hálát adni, hogy nem lett semmi bajom, na meg persze megdícsért, hogy ilyen bátor lánya van.
A szobámba vissza rendezkedtem. Azt a tényt, hogy az ablakom pont Patrick teraszára és nappalijára néz, eddig észre sem vettem, na de most... valahogy mintha oda húzott volna egy mágnes, ami azt súgta volna, hogy minden egyes lépését kémleljem.
Miután megvacsoráztunk felmentem a szobámba és bekapcsoltam a tévét, közben nyomkodtam a laptopomat. Patrick minden internetes platformját végig nyálaztam. Egy hétköznapi srácnak tűnik egy hétköznapi élettel, még egy kutyája is van, akit Jacknek hívnak. Tök cuki. Késztetést éreztem arra, hogy rányomjak arra a bizonyos gombra Facebookon, de ismét az a láthatatlan fal... miért nem engedi ezt sem? Miért óvakodok?