- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

18.rész

- Te meg minek örülsz ennyire?- akadt fel a szemem. Én semmit sem tudtam arról, hogy nem kell vissza mennie Oregonba.
El gondolkodott, hogy mit hazudjon, amiről azt hitte, hogy nem veszem észre.
- Hát, nem hat hónapot maradok, hanem csak négyet. - nézte a falat.
- Aha. Akkor most az igazi okát mondd el nekem. - bámultam rá.
- Hát, ezért van jó kedvem csak. - szólt.
- Hát jó. -vontam meg a vállam.
- Hát jó. - válaszolt.
- Egyébként.. nem akartál valamit el mondani? - néztem rá kérdően.
- Igen, persze... ma este indulok. - szólt.
- Ma este? - akadtam ki - Legalább várhattak volna még egy napot,hogy ki jöjjek.
- Sajnálom. - hajtotta le a fejét. - Most mennem kell, majd ma még jövök. - és  el ment.
Nem tudtam hirtelen reagálni, így el sem köszöntem tőle. Furcsán viselkedett velem nagyon és rosszul éreztem magam emiatt. Szerintem apám keze van benne, mert meg látott minket és 100%, hogy megfenyegette Denist, hogy ne jöjjön a közelembe. Tuti ez történt, apám ilyen. Egyik barátomat sem szerette, mindegyikbe talált valami hibát.
Eszméletlen dühös voltam és szomorú. Sírtam is meg nem is. Holnap mehetek haza, erre bejelenti, hogy ma este indul vissza és itt faképnél hagy. Remek, egy újabb csalódás a felszínen. Jobb, ha fel készülök mindenre.

Denis szemszögéből:

Írtó boldog voltam, hogy nem kell vissza mennem Oregonba, így meglephetem Danielle-t, miután ki engedték a kórházból. Szerintem most kicsit csalódott lett, mert úgy ott hagytam és szűkszavú voltam vele, de muszáj intéznem a meglepetést.

Este nyolc óra és Denis sehol sincs. Kezdtem fel adni a reménykedést,hogy viszont látom. Na de képes lenne búcsú nélkül itt hagyni? Valami itt nagyon de nagyon bűzlik.
Már lassan álomba merültem, mikor lépteket hallottam a szobában. Fel ültem és próbáltam ki találni,hogy ki lehet az, mivel sötét volt az ajtónál,így nem láttam semmit.
- Ki az? - szóltam oda határozottan.
- Remélem most nem fogsz fegyvert fogni a fejemre. - válaszolt nevetve.
- Basszus. Megijesztettél. - dőltem vissza.
- Csak el búcsúzni jöttem. - ült le mellém.
- Ahj, de utálom ezt a részt. - néztem fel a plafonra könnyes szemekkel - Nem tudom, mit kéne mondanom. "Vigyázz magadra, ne csalj meg, ne beszélj az ellenkező nemmel, mert a barátnőd egy őrült és lemészárolja azt a hülye kurvát"... - nevettem. - Nem, nem mondok ilyet.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek téged. - sírtam.
- Ne sírj. - mondta,miközben a könnyeimet törölte le - Én is sírni fogok. - törölte a saját könnyét is a hüvelykujjával.
- Ne kérj olyanra, amit nem tudok be  tartani. - szipogtam.
Fel álltam és szorosan meg öleltem,mire ő még erősebben magához húzott.
- Vigyázz magadra nagyon az úton, sok az idióta. - mondtam.
- Majd hívni foglak ha megérkeztem. Rendben? - tette a kezeit az arcomra.
Bólintottam.
El ment.
Egy pillanatra ürességet éreztem. Mintha egy részem itt hagyott volna és nem tudnék önmagam lenni többé. Az ablakból végig néztem, ahogy a kocsijába be szállt és el hajtott. Akkor arra gondoltam, hogy most azonnal ki megyek és vissza húzom magamhoz, de persze nem tettem.
Egyedül maradtam és el gondolkoztam. Ezért mondják azt, hogyha egy rendőrrel kötöd össze az életed, akkor sosem lesz már ugyanolyan.
És milyen igaz ez a mondás.

Az éjszakát végig sírtam.
Nem tudtam, mennyi idő Seattleből Oregonba érni, így rá gugliztam. Ha Seattleből Portlandbe szeretnénk utazni, az majdnem 300 km, ami kb... fél nap autóval. Akkor még bőven várhatok a hívására.
Reggel hat óra és furcsa módon, de boldogan keltem fel,hisz ma mehettem haza végre.
Az órát bámulva azon gondolkodtam, hogy hamarosan megérkezik Denis Portlandbe és hívni fog. Még csak tegnap este ment el és már olyan, mintha vagy egy hete nem láttam volna,hiányzott eszméletlenül.
A folyosót bámulva egy ismerős arcot fedeztem fel a tömegben. Nem hittem a szemeimnek, azt hittem csak a sok sírástól hallucinálok, de nem. Az volt, akiről életemben nem gondoltam volna, hogy képes lenne bármiért is kórházba jönni. Esetleg ha a fejéből egy kés állna ki, talán akkor.