- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

19.rész

Natasha volt az. Nem láttam rajta semmit, amiért itt kellene lennie. Nagyon oda szerettem volna menni, de még is ott volt az az érzés, hogy ő ezt megtenné értem? Annyi év barátság után oda jönne hozzám meg kérdezni, hogy mi a baj? Ja, várjunk. Mindenki azt hiszi meg haltam. Ekkora hülyeséget.
Össze szedtem magam és oda mentem, hisz valahol csak érdekelt,hogy mit keres itt.

- Szia. - köszöntem pókerarccal.
- Te élsz? - nézett rám fel húzott szemöldökkel.
- Amint látod. - válaszoltam - Mit keresel itt?
- Terhes vagyok. Jah, tök durva, ne is mondj semmit. - szólt unottan.
- Gratulálok. - csak ennyit tudtam kinyögni - Samtől?
- Pfhh, dehogy. Az egy segg fej. - nézett előre a falra.
- Értem. - válaszoltam. Nem akartam erőszakos lenni, hogy már pedig mondja el, kitől van a gyerek. Még szinte fel se fogtam, hogy Natasha terhes.
- Willtől. - nézett rám.
- Jones? Will Jonestól? - dobbant be a szívem.
- Ja. - mosolygott.
- Figyelj Nat.... - kezdtem bele meghökkenve - Biztos ezt akarod?
- Miért ne akarnám? Még is mit gondolsz, el fogom vetetni azért, mert az exedtől vagyok terhes? Kinek képzeled magad? - akadt ki rám.
- Én nem akartam... nem akartam semmi ilyesmit mondani Natasha. Meghallgatnál? - idegesedtem be.
- Takarodj innen. Most! - ordított rám.
- Egyet jegyezz meg. - hajoltam közelebb hozzá - Ha majd a fürdőszobában fetrengsz be gyógyszerezve egy gyerekkel a karodban, akkor jusson ez a pillanat az eszedbe, hogy még mindig számíthattál volna rám, csak elbasztad. Ezt is. - néztem mélyen a szemébe és ott  hagytam.

Feldúltan tértem vissza a szobámba. Rengeteg dolog kiakasztott azokban a pillanatokban. Például, hogy terhes vagy éppen az, hogy Willtől. Félre ne értsétek, nem vagyok féltékeny egyáltalán, de ha Natasha képes gyereket szülni annak a baromnak, nem lesz szép jövője se neki,se a babának és úgy néz ki, hogy nincs ezzel tisztában, de most az egyszer nem segítek senkinek, nem fogok helyettük megoldani problémákat. Amit szakított, azt szagolja mindenki. Bele értve magamat is, hisz nem tudom, hogy bírom ki Denis nélkül ezt a hat hónapot. Annyira megölelném és magamhoz szorítanám, de várhatok fél évet még.
A mai napra koncentráltam, hogy végre... végre hova is mehetek? Haza vagy Denisékhez? Egyáltalán beszélt a szüleinek arról, hogy ott lakjak egy darabig? Nem tudtam semmit, de úgy voltam vele, hogy majd hív hamarosan és megtudom.
A telefonom csengett, mire én felpattantam.
- Sziaaa! - szóltam bele boldogan.
- Szia drága. - szólt fáradt hangon - Hogy vagy? - kérdezte.
- Jól vagyok. Te? Minden rendben volt az úton? - érdeklődtem.
- Igen, kicsit fáradt vagyok.
- Azt hallom. Mint amikor reggelente azt mondod, hogy "jó reggelt". - mosolyogtam.
- Tényleg. - válaszolt.
- Baj van esetleg? Szűkszavú vagy. - kezdtem aggódni.
- Nincs, nincs baj. - szólt, miközben női nevetést hallottam a háttérből.
- Nem egyedül vagy? - vontam kérdőre.
- De, egyedül vagyok. Miért? - hazudott.
- Ne nézz hülyének, hallottam, hogy valaki nevetett. - válaszoltam idegesen.
- Biztos az utcáról jött.
- Tudod kit nézz hülyének Adams.
És le tettem.
Egy napja se ment el és már más nővel van? Gratulálok, undorító féreg. Ő is.
 
Délután kitöltöttem a papírokat a portán, majd el hagytam a kórházat. A parkolóba érve egy középkorú férfi intett, hogy menjek oda hozzá.
- Danielle Parker? - kérdezte a férfi.
- Igen. Maga meg ki? - néztem rá kérdően.
- John Adams. - nyújtotta a kezét. - A barátod apja.
Kellemetlenül éreztem magam.
- Oh, elnézést a bunkó kérdésért. - néztem le a földre. - Danielle Parker, bár már ezek szerint ismer. - nyújtottam a kezem.- Gondolom, azért van itt, hogy el vigyen.- kérdeztem.
- Pontosan.
Az úton nem nagyon beszélgettünk, túl kínos volt számomra a helyzet, de nagynehezen meg törtem a légkört.
- És.. Denis mióta nyomozó?
- 20 éves kora óta. Először csak asszisztensként dolgozott Castillo nyomozó mellett, majd amikor az öreg nyugdíjba ment, a fiam vette át a helyét. - mesélte jó kedvűen.
- Hű, akkor már elég régóta benne van.- mondtam tök gázul.
- Mondhatjuk így is. És veled mi a helyzet? Mesélte Denis, hogy mi történt. Sajnálom. - szólt.
- Oh, hát velem mi a helyzet? - néztem az utat - Majdnem meg haltam, de itt vagyok. Nincs mit sajnálnia, előbb vagy utóbb úgyis fény derült volna Adam sötét oldalára.
- Értem. Hol ismerkedtetek meg?
- Már regóta ismerjük egymást.. - kezdtem bele.
- A fiammal. - vágott közbe.
- Denissel az iskolában. Ő lett volna a tánc partnerem. - nevettem el magam, mire Mr.Adams is fel nevetett.
- Az a fránya tánc. Mondtam neki, hogy ha rendőr lesz, akkor többre viszi és lásd, igazam lett. - nevetett és hirtelen be vett egy jobbost, egy olyan útra, amit nem is ismertem.
Hirtelen meg rémültem, mert az Adammel való incidens jutott az eszembe és sorra villantak be az emlékek. Pánikrohamom lett és meg álltunk.
- Jól vagy? - csatolta ki az övemet.
- Nem kapok levegőt. - ziháltam.
- Próbálj meg nagyokat sóhajtozni. - biztatott.
A rohamnak vége lett és ezzel is tisztába lettem, hogy lett egy betegségem a traumám után. Szuper.