- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

23.rész

Másnap reggel, vagyis inkább délelőtt ébredtünk fel. A reggelit az ágyba kaptam. Első ránézésre nem mondanám meg, hogy Denis tud főzni. Bár azért nem kell három fogásos éttermi kajára gondolni, de készített nekem tükör tojást, sült virslit és rengeteg friss, ropogós zöldséget talált mellé, ami isteni finom volt.
- Annyira édes vagy. - mosolyogtam, miközben a tálcát vettem át tőle.
- Neked csak Denis Chef vagyok. Oké csajszi? - viccelődött.
- Szerettem volna kérdezni tőled valamit. - ittam bele a narancslevembe - Remélem nem nyúlok bele olyan családi dolgokba ezzel a kérdésemmel. - néztem rá.
- Mit szeretnél mondani ezzel? - kezdett feszült lenni.
- Csak annyit, hogy..- kezdtem én is feszült lenni - A szüleid között minden rendben van?
- Minden. - vágta rá és ki ment a ház elé.
- Valahogy éreztem. - beszéltem magamnak.
Nem tudom, hogy mibe nyúltam bele ennyire, de nagy lehet otthon a probléma, ha ennyire zokon vette a kérdésem. A tegnapelőtti vacsoránál vettem észre, hogy a szülei nem nagyon kommunikálnak egymással, csak a legfontosabb dolgokról. Nekem ez szokatlan volt, hisz anyáéknak akárhányszor családi étkezés volt, be nem állt a szájuk. Bár most, hogy így ezen el gondolkodtam, az utóbbi pár hónapban az én szüleim sem fecsegtek annyit egymással. Persze jóval többet beszélgettek, mint Adamsék, de fele annyit nem, mint régen.
Erőt vettem magamon és utána mentem.
- Figyelj, ne haragudj,hogy meg kérdeztem. Felejtsük is el. - mentegetőztem.
- Nem, nem baj. - sétált le a ház előtti kis lépcsőn. - Tudod.... a szüleim már nem szeretik egymást. - kezdte.
- Hogy hogy nem szeretik egymást? - akadtam ki.
- Nem tudom. Amióta itthon vagyok, csak azt hallom és látom, hogy veszekednek. - hajtotta le a fejét.
- És tudod is,hogy miért veszekednek?
- Nem. - hadarta.
- Én csak annyit vettem észre, hogy nem nagyon beszélgetnek egymással. - emlékeztem vissza a vacsora estéjére.
- Az még csak a jobbik eset. Gondold el, hogy fél napig azt hallgatod, hogy marakodnak. - szólt - Szerintem valamelyikőjük félre lép, hogy őszinte legyek. - nézett a szemembe.
- Hű.... - sóhajtottam - Miért nem derítjük ki?- vigyorogtam, mint egy bolond.
- Tessék? Azt akarod mondani, hogy kémkedjünk a szüleim után? - lepődött meg.
- Bocsi, hülye ötlet. - néztem le a földre.
- Csináljuk. - vágta rá.
- Hogy akarod?
- Hát én úgy csinálnám, hogy sokat beszélgetnék velük közös programokról. Például ki találnék olyat, hogy menjünk el hétvégén ide-oda, és ha valamelyikőjük tartózkodik az ötlettől, akkor valami van a levesbe. - gondolkoztam.
- Ez jó ötlet. - bólogatott.

A második kis akciónkra készültünk, mint hivatalosan is egy pár. Valószínű, hogy ez nem fog vérző lőtt sebekkel végződni vagy valami rosszabbal, bár sose lehet tudni. Mindenre fel kell készülni.
Szomorúan ott hagytuk a kis faházat, amiben az életemet is el tudnám képzelni Denissel.
Be ültünk a kocsiba és elindultunk hozzájuk. Útközben eszembe jutott, hogy én még tartozok egy hatalmas bocsánat kéréssel Camilának.
- Oda adnád Camila telefon számát?
- Tessék, keresd ki. -adta oda a telefonját.
Tárcsáztam, de nagyon ideges voltam.
- Haló? - szólt bele Camila.
- Helló, Danielle vagyok. Ne haragudj a tegnap esti ki törésem miatt, teljesen félre értettem a helyzetet. - kezdtem el izzadni.
- Jaj, ugyan, számítottam rá. Én még meg is téptem volna az illetőt.-nevetett.
- Oké, akkor meg nyugodtam. Köszönöm , hogy nem haragszol. Ja, és valami elképesztő a faházad.
- Köszönöm, Denis is imádja. - szólt. - El jöhetnétek valamelyik nap vacsorázni.
Rá néztem Denisre, mire ő bólintott egyet.
- Rendben, szívesen el megyünk.
- Sugar Street 68. Holnap esetleg, este hat óra?
- Meg felel? - néztem Denisre, bólintott.
- Igen tökéletes.
- Jól van, akkor találkozunk holnap. Szia.
- Szia.

Haza értünk. Denis be parkolt a garázsba, amíg én vártam rá.
- Milyen volt az este? - jött ki az ajtón Lydia vigyorogva.
- Te tudtál róla? - lepődtem meg.
- Persze, hogy tudtam. - mosolygott.
- Csodálatos volt. - mondtam neki.
Az ebéd is pont kész lett, mire haza értünk. Párolt zöldségek és rántott hal volt a menü paradicsomlevessel. Mintha tudná Lydia, hogy mit imádok.
- Apukád merre van? - kérdeztem Denist az asztalnál.
- El ment az egyik kollégájához. - szólt Lydia.
- Értem.. - néztem Denisre olyan "ez az, ő lesz a ludas" nézéssel.
- Hol dolgozik Mr.Adams? - kérdeztem Lydiától.
- Beteghordó a kórházban és az idősek otthonában már vagy 3 éve lassan. - magyarázta.
- Akkor biztos sokat van távol. - kezdtem bele a tervünkbe.
- Elég sokat. Van, hogy éjszaka is be kell neki menni. Már meg szoktam.
- Éjszaka? Ez furcsa, nem tudtam, hogy későn is be kell járniuk. - lepődtem meg.
- Hát, én sem tudtam, sőt nincs is szerintem munka idő akkor, de John azt mondta, hogy a főnöke variált a beosztással..- kezdett zavarba jönni.
- Anyukám sűrűn éjszakás, ha gondolod megkérdezhetem tőle, hogy működnek ezek a dolgok bent. - mondtam Lydiának.
- Nem fontos, de ha szeretnéd akkor kérdezd. - mosolygott kényszerrel.

Ebéd után jött egy SMS a telefonomra, amin nem tudtam ki igazodni. Nem értettem, hogy miért írt nekem? Most meg fontos vagyok már? Fel szökött a pulzusom az egekbe, de türtőztettem magam.