- One Right Person Is Enough - /Befejezetlen/

52.rész /Hatodik fejezet/

Csend.
Sötétség.
Félelem.
Ez a három szó uralkodott el a házunk és felettem, mikor haza értem. A bejárati ajtó nyitva állt, a házban pedig sötétség és csend honolt.
Még az anyám betegségét sem fogtam fel, de már jön a következő ok, hogy ne legyek nyugodt.
A táskám alján mindig ott hevert az a bizonyos pisztoly, így hasznomra vált.
- Denis, ott vagy? - léptem át a küszöböt óvatos mozdulattal, de válasz nem érkezett. Fel kapcsoltam a villanyt és hatalmas rumli tárult a szemem elé. Az egész ház fel volt forgatva, mintha valamit kerestek volna. Ez a tény, hogy kiraboltak annyira nem is foglalkoztatott, hisz a párommal nem tudtam mi történt. Ahogy a nappaliból a konyha irányába tartottam fegyverrel a kezemben, vérnyomokat fedeztem fel a padlón. Cseppek voltak, így gyorsan következtetni tudtam, hogy az, akitől a vér származik,álló helyzetben sebesülhetett meg. Minden ajtót és ablakot bezártam, és egy pillanatra meg álltam. Át kellett gondolnom logikusan a helyzetet és utána cselekedni.
A vérnyomok körülbelül 2 méterig tartottak, így valószínűnek tartottam, hogy az illető elállította a vérzést, hogy ne lehessen tudni, merre ment tovább. Ezek szerint okos, ezért ez meg nehezíti a nyomozásomat. Mivel a nappaliból a konyháig csak két irányba mehetett, az egyik a hátsó ajtó, a másik pedig egy vendégszoba, így nem volt nehéz kitalálnom merre keressek.
Először a vendégszobát fésültem át, de mindhiába, érintetlen volt. El indultam a hátsó ajtóhoz, ami ki vezetett az udvarra. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom pedig miliméternyire szűkült össze, annyira féltem. A lábammal kivágtam az ajtót, majd körbe néztem és megpillantottam egy nagyobb vértócsát a betonon. Gondoltam nem juthatott messze az elkövető, hisz ennyi vérveszteséggel maximum az utcáig kúszhatott el, és valószínűleg már halott vagy kómába esett. Az utóbbiban reménykedtem, mert még mindig nem tudtam, hogy Denis vagy az elkövető nyomában járok. Értesítettem a rendőrséget, majd bátorságot vettem magamon és ki merészkedtem az utcára. A fegyvert eszemben sem volt el tennem, így akik láttak, valószínűleg a rendőrséget rám hívták, hogy egy őrült szaladgál az éjszaka közepén egy Smith & Wessonnal a kezében. Kezdtem bepánikolni és Denis nevét ordítottam, de hiába. Úgy éreztem, ha őt is el veszítem, akkor nekem végem van. Az anyámat már félig elveszítettem, nem akarom az életemet úgy leélni, hogy nincsenek köztem azok az emberek, akiket mindennél jobban szeretek.
Le ültem a patkára, beletemettem az arcomat a tenyerembe és gondolkoztam. Mit tenne ilyenkor Denis?
Nem tudom.
Nem tudtam, hisz ő vérbeli profi a munkájában, én pedig csak egy zöldfülű vagyok, akinek itt a záró vizsgája a nyakán, és egy rohadt vértócsát sem tud meg fejteni.
Össze szedtem magam, majd el indultam az utcán nyomokat keresni. Mintha direkt senki nem jött volna velem szembe, pedig ez egy elég nyüzsgő környék szombat esténként.
A cipőm hangja visszhangzott a sötét utcában és egy két autó morajlása hallatszott a másik utcából.
- Valaki segítsen, kérem! - szólt egy hang a járda irányából. Fej vesztve szaladtam oda, mint a mérgezett egér.
- Minden rendben, hívom a mentőket. - habogtam, miközben a dzsekimmel megpróbáltam elszorítani a férfi hasát, amiből ömlött a vér - Hogy hívják? Mi történt? El tudja mondani? - soroztam a kérdéseimmel.
- Én.... - köhögött - csak sétáltam, amikor - kezdett vért köhögni és elveszíteni az eszméletét.
Tárcsázni próbáltam a 112-őt, de blokkolva volt. Mi az, hogy nem tudok segélyhívást indítani? Miféle vicc ez az egész? Valaki szórakozik velem?
Miközben próbáltam az életet a férfiban tartani, ami nagy nehezen sikerült, hallottam, ahogy valaki futva közeledik felém szemből. Nem láttam tisztán, mert a közvilágítás pont nem működött(milyen érdekes), így be kellett érnem a hazákból kiszűrődő fényekkel, amik semmit nem értek, őszintén.
- Hé, segítsen, kérem! - szólítottam meg az alakot, aki mellesleg nagyon ismerős volt. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy egy símaszkot visel. Itt már elkönyveltem, hogy egy nagyon csúnya gyilkosságnak leszek az áldozata ma éjjel.
- Ne jöjjön közelebb. - álltam fel és rá fogtam a pisztolyom. Az alak hátrált,majd így szólt.
- Nem fog lelőni úgy sem. - mondta magabiztosan, egy vigyorral egyetemben. 
A kezem el kezdett remegni,de összpontosítanom kellett. Most az egyszer határozottnak kell,hogy legyek.
- Nem érdekel, hogy mit akar velem tenni, ha el rabol, csak tessék, itt vagyok, de kérem, tárcsázza a mentőket, mert megfog halni. - magyaráztam könnyes szemekkel, és a férfira mutattam a pisztolyommal.
- Neki már úgy is mindegy. - elő vett egy fegyvert és mellkason lőtte.
A pisztoly elsülése után, mintha eret vágtak volna rajtam. Teljesen sokkos állapotba kerültem,fel sem tudtam hirtelen fogni, hogy mi történt az elmúlt pár percben. Az, hogy hidegvérrel kioltotta egy ember életét, és ki tudja, hogy velem mit fog művelni, egyszerűen nem fért a fejembe. Miféle világot élünk?
- Tegye le a pisztolyt vagy különben lelövöm. MOST! - ordítottam rá torkom szakattából, de nem hátrált, hanem inkább csak közeledett. Lassú léptekkel, megfontoltan.
- Ha nem áll meg, esküszöm, hogy golyót repítek a mellkasába! - szóltam kiborulva, de nem állt meg, hanem csak közeledett és közeledett, míg alig volt másfél méter köztünk és én meghúztam a ravaszt.
A férfi teste élettelenül rogyott a földre.  Milliónyi érzés keringett bennem, de egyiket sem tudtam, hogy mit jelentenek. A félelem, a harag, a düh, a szomorúság... egyszerűen csak váltakoztak bennem. A fegyverem kiesett a kezemből, én pedig a térdeimre zuhantam, mert nem tudtam fel fogni, hogy kioltottam egy ember életét. Még annyi lélekjelenlét volt bennem, hogy megnézzem van e pulzusa az illetőnek.
Le húztam az illető pólójának a nyakát, hogy oda férjek hozzá, amikor megpillantottam egy ismerős tetoválást.
- Ugye nem.... - kezdtem el habogni, miközben a fejemet ráztam és le téptem a símaszkot - Nem, nem , nem....... - pánikoltam.
Denis feküdt előttem a saját vérében.
Meg öltem a vőlegényem.