The Happiest Years

51. Fejezet

Pislogtam egyet, arra számítva hogy bármikor eltűnhet. De a szemem nem káprázott, és Mike valóban ott állt néhány lépésnyire tőlem.

Közelebb jött hozzám. Lassan, óvatosan, mintha egy rossz mozdulattal elüldözhetne. A szemei körülbelül ekkor lettek jobban megtelve aggodalommal.

– Jól vagy? – Kérdezte halkan.

Becsuktam az eddig résnyire nyitva maradt számat. Elfordítottam a fejem, árnyékokba burkolva az arcomat amíg lesöpörtem a lehullott könnycseppet.

Nyeltem kettőt, erőfeszítéseket téve hogy a torkomat szorongató fájdalom ne szűrődjön ki a hangomon.

– Mit csinálsz, Mike?

Nem néztem rá. Még nem bírtam. Ha megtenném, újra elveszíteném az irányítást az érzelmeim felett.

Hallgatott. Hát persze, Mike nem hülye, akármennyire is próbál elkényelmesedni abban a szerepben. Pontosan tudta miről beszélek.

– Sajnálom.

Végül csak ennyit mondott. Óvatosan rásandítottam.

– És mit?

Egy részem nem akarta tudni a választ. Mert reszketett, rettegett attól, hogy a tegnapról beszél. Egy hiba volt, nem több egy egyszerű kilengésnél — a szívem összeszorult a gondolatra, hogy Mike szájából kelljen ezt hallanom.

Csendben nézett rám. Talán az arcomat próbálta olvasni. Akárhogy is, elég ideig vizslatott ahhoz hogy a szívem olyan hevesen kezdjen zakatolni, hogy egyhelyben állva is kifulladjak.

– Nem akartalak bántani. – Tett egy lépést felém, mire reflexből hátráltam ugyanennyit.

Alig néhány perce még arról fantáziáltam, hogy a karjaiba eshetek.

– Mondd, hogy közbejött valami. És hogy ennek ellenére rohantál ahogy tudtál. – Sikerült leválasztanom az érzéseket a hangomról. Cserébe olyan hidegen csengett, hogy alig ismertem magaménak.

Elkapta rólam a tekintetét. Lenézett a földre, csak hogy lassan visszaemelje rám a kék szemeit.

– A második része igaz.

Lassan bólintottam kettőt.

– Egész este vártam rád.

Ismét habozott a válaszával.

– Tudom.

Tudja. És mégsem jött el. Pedig megígérte.

– Akkor mégis milyen kifogásod van?

Valami nevetséges, amit elfogadhatnék. Legalább egy apró ok. Csak egyetlen egy.

– Nincs.

Összeszorítottam az ajkaimat.

Lenéztem a lépcsőre. Már mozdultam hogy megforduljak, mikor inkább visszakaptam rá a tekintetem.

– Tudod, annyira nem fájna a dolog ha tegnap semmi nem történt volna. Eddig azt hittem ismerlek, hogy tudom hogyan... – Elszorult a torkom, egy hang sem bírt kiszökni rajta. Reszketve sóhajtottam egyet, hogy visszanyerjem az irányítást felette. – De összezavarsz, csak hogy aztán magamra hagyhass.

Egy ideje most először nem kerülte a tekintetemet.

– Sajnálom.

Ha nem lettem volna annyira kétségbe esve, még nevettem is volna. De bármiféle öröm nélkül sem tudtam még csak hasonló hangot sem kicsempészni magamból.