The Happiest Years

50. Fejezet

A ruhám tökéletes volt, a hajam csak épp annyira göndör amennyire magától képes volt rá, a sminkem visszafogott. Teljes ellentétje a tavalyi megjelenésemnek, mégsem éreztem sokkal másképpen magamat, mint akkor.

Testben az épp csak elkezdődött bálon voltam, fejben egészen máshol. A tegnapi könyvtárban, a tavalyi estén, a labdagödörben... ugráltam az idők és események között, miközben egymagam ácsorogtam az egyik asztal mellett, a terem szemközti falát bámulva. Ki tudja hány percet töltöttem így? Tulajdonképpen tegnap óta az összes eltelt órám ugyanígy telt.

Nem jött értem senki, nem volt meghatódott páros fényképezés. Igazából a világ egyik legnagyobb lúzerének éreztem magamat, ahogy egyedül ácsorogtam a magányosan kezdett este elején. Vajon Mike tényleg eljön? Egyre csak azon aggódom, ahogy elbúcsúztunk. Megbánta volna?

Nem, nem ostorozhatom magam. Nem erőltettem semmit. Nem erőltettem semmit, ugye? Vagy igen? Sarokba szorítottam?

A tekintetem a feldíszített falakról a bejáratra suhant. El fog jönni? Igen, megígérte. Hiszen csak ezért vagyok most én is itt!

Hiába is vizslattam a belépő arcokat, nem találtam azt, akit a legjobban látni akartam.

– Úgy nézel ki, mint akit felültettek. – Majdnem ugrottam egyet, mikor Roni a semmiből megjelent mellettem, a vállamra támaszkodva.

– Nem. Vagy, hát, nem tudom. Nem. Ezt korai lenne kimondani.

– Én csak vicceltem, de úgy tűnik véletlen fején találtam a szöget. Mit csináltatok már megint?

Elkerekedtek a szemeim, ahogy azon agyaltam mégis hogyan írjam le a péntek estét. Miközben láttam a másik oldalamon Roni egy barátját mellém lépni, úgy döntöttem sehogy nem magyarázom el.

– Semmit. – Néztem Roni barna szemeibe, de úgy tűnt a fejembe lát.

– Felültetett? – Kérdeztek rá újból a másik oldalamon.

A fiú felé fordultam, a szemei hasonlóan csillogtak mint mikor Mike hadakozott vele az ebédlőben.

– Nem – elgondolkodtam egy pillanatra –, Max, biztos csak késik. Mindig szokott.

Hálát adtam az égnek, hogy megkérdeztem Ronit a nevéről. És annak is, hogy megjegyeztem.

Ahogy ezt kimondtam, egyre csak közeledő köhögést hallottam. Egy újabb arc bukkant fel, és bár Roni csapatából ismerős volt, nevet nem tudtam kötni hozzá. Bármilyen csapatban is vagyok, ez a probléma mindig fennáll.

– Erősen összekeverték valamivel – Magyarázta a vékony, sötét hajú srác egy pohárral a kezében.

Nagyszerű, ha Mike mégis meghátrál legalább lesz vígaszom.

Vajon Derrick és Bruce is itt vannak? Sok idő eltelt mióta utoljára beszéltem velük akár csak egy szót is. Kár lenne elpazarolni az egyik utolsó nagy napot ahol mindenki itt van. Hát, majdnem mindenki...

Ahogy nézelődtem az egyre nagyobb tömeg között, körém is úgy gyűltek Roni barátai. Lassan már nem nagyon volt látóköröm, egészen a mögöttem álló asztalhoz voltam láncolva. Szóval maradt a terem bejáratának bámulása.

A beszélgetés körülöttem összefolyt, az érkező arcok nem jelentettek semmit. Ember ember után, fodor csillám után, újabb és újabb parfümillat hullámok. Ahogy telt az idő, úgy dőltem egyre jobban a mögöttem pihenő asztalra.

Hátrapillantottam. A legjobb helyet választottam ki, hogy magam alatt legyek. Felkaptam az asztalra kitett műanyagpoharak egyikét, és mélyen belemerítettem az üdítőbe. Reméltem, hogy ezt is megdobta valamivel az egyik barom. A teli pohárra néztem, mielőtt bármit is csináltam volna vele. Kissé irónikus volt, hogy majdnem ugyanott lyukadtam ki, mint tavaly. Hatalmas sóhajjal fordultam meg, és ittam két nagy kortyot a rejtély-micsodából. És ó, bizony ezt is megtalálta valamelyik mocsok. Helyes.