The Happiest Years

54. Fejezet

Nehéz volt felkelni. És nem csupán azért mert az éjszakai pihentető alvást felcseréltem a Mikeal való szórakozásra, hanem mert tudtam mi vár rám. Minden nap azt ismételgettem magamnak hogy a nyárnak még nincs vége, de kifogytam az időből. Elfogytak a napok, az ébresztőóra pedig szűntelenül csipogott. Fáradt voltam, de hiába is nyomta ki Mike a förtelmes hangot, már nem tudtam volna visszaaludni. Görcsbe szorult a gyomrom ahogy az ágy melletti szekrényt figyeltem. Valamelyest enyhült az émelygésem, mikor Mike karjai körbeöleltek és magához húztak. A kezére simítottam. Nem igazán hozta meg ezzel a kedvemet, hogy felkeljek.

– Örökre ittmaradok, ha most nem rúgsz ki az ágyból... – Szóltam rekedten.

– Ez nem egy működő zsarolás...

Minden szorongásom elmúlt tőle. Olyannyira, hogy sikerült győznie a nehéz szemhéjaimnak, onnantól kezdve pedig egyenes út volt a visszaalváshoz. Inkább ugrottam egyet, mikor rajtakaptam magam. Jobb is, legalább azzal hogy kikényszerítettem magam a takaró alól Mikeot is felráztam a kényelemből.

De azért lustán öltözködtünk. Időnként visszanyúltunk az ágyba. Aztán morgolódtunk amiért majdnem megint elaludtunk. De végül megtisztult a szoba a cuccainktól, és még az ágy is be lett vetve.

– Összepakoltál mindent? – Kérdezte Mike, miközben a szoba túlfelén az ablakot csukta be.

– Nem.

Hátrafordult, szóval folytattam:

– Szükségem lesz a cuccaimra mikor idejövök.

Elmosolyodott, mire egyből le is hajtotta a fejét. Egek, de édes!

Csendben telt az út a házunk felé. De kellemes csend. Kissé talán feszült. Viszont még egymás mellett voltunk, így az autó moraja nyugtató volt.

Előző este minden cuccomat kikészítettem, de még így is meglepődtem mikor arra értünk oda hogy a kocsi csomagtartója tárva nyitva, a bőröndjeim pedig bepakolva álltak. Talán csak én voltam olyan fáradt, hogy hajnalban aludjak, ne pakolgassak.

Mikeal mindketten kiszálltunk. Ekkor láttam, hogy Peggy már bent ül a helyén néhány kisebb szatyor mellett.

– Pont a lényeg késik el! – Karolt át anya, egy puszit nyomva a fejemre.

– Dehát időben vagyunk! – Ellenkeztem.

– Épphogy!

Mike kivette a tőle összeszedett sporttáskámat, és nem kifejezetten sietősen áttette a mi csomagtartónkba. Elég távol volt ahhoz hogy anyára nézzek, a homlokomat ráncolva.

– Látod? Úriember.

Nem válaszolt semmit azon túl, hogy az ajkait összeszorítva nézett a szemeimbe. Nem aggodalmasan, nem úgy mint aki még mindig óvatos. De azért nem is engedte volna hogy kimondjam a mondatot, Én megmondtam. Megsimogatta a karomat, mielőtt elengedett.

Anya elsétált a kocsihoz, mire Mike visszaért hozzám.

– Kevesebb cuccod van, mint képzeltem.

– Hát, valahogy be kell férni abba a pici szobába.

Rámosolyogtam, miközben megfogtam mindkét kezét.

– De azért te még beleférnél. Van hely mégegy bőröndnek.

– Jól hangzik. – A hangja lágy volt, kedves, mint aki valóban arra vágyik hogy bőröndbe legyen csomagolva. Majdnem fel is nevettem a gondolaton.

Mike felkapta a fejét, én pedig hátrafordultam amikor mégegy kocsi megállt mellettünk egy hangos dudálással. Bárhol felismertem volna ezt a kiabálást.

– El se köszönnél hercegnő? – Kiáltotta felém Roni, miközben megkerülte a kocsit.

A vezető ülésről Jeremy szállt ki.

Talán még soha nem ölelt meg Roni olyan szorosan, mint most. Nem tudtam nem nevetni ezen.

– Tudom, hogy menekülsz – kezdtem – De azért az osztálytalálkozókon még látni foglak, ugye?

– Viccelsz? – Elengedett, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Soha nem hagynám ki az álompár tíz éventi drámasztoriját. – Karon ütötte Mikeot, miközben félrelépett tőlem.

Mike visszaszólt valamit, ami láncreakcióként indította be a veszekedésüket. Én addigra viszont már Jeremyn tartottam a szememet.

– Te is eljöttél köszönni mikor leléptem. – Mosolygott.

– És te is megígéred hogy vigyázol Mikera?

– Megpróbálom. Idővel majd visszajön az a tíz éves rutin.

Felnevettem.

– Mehetünk? – Hallottam apa hangját a kocsink felől. Már csak én hiányoztam onnan.

Körbenéztem a barátaimon. Hát tényleg itt a vége. Semennyi ölelés sem tudja ezt elfeledtettetni. De azért segített.

De Mike... őt hosszabban szorítottam magamhoz. Az arcára simítottam, mikor elhúzódtam tőle.

– Ez nem örökre szól. Nemsoká újra itt leszek. Vagy te nálam. – Vígasztaltam inkább magamat, mint őt.

– Persze... tudom.

De azért nem volt könnyebb, még az utolsó csókunk után sem.

Ez nem örökre szól. Folyamatosan ezt ismételgettem magamban, miközben a kocsi kikanyarodott az útra. Akkor is ezt ismételgettem, mikor egyre csak távolodtunk tőlük. Az integető alakjuk egyre kisebb lett, míg a gombóc a torkomban egyre nagyobb. De felesleges szomorkodnom, hiszen ez nem örökre szól.

Az élet más lesz, de nem rosszabb.