The Happiest Years

52. Fejezet

A nyár szélén már egészen későn ment le a nap. Az mai utolsó arany sugarai élesen törtek be a szobám ablakán, mindent sárgába borítva. Halkan szólt a zene a komódomon pihenő magnóból, habár tudtam volna azon vitatkozni mi számít halknak. Talán Mike azért könyörögte ki a hangerőt, hogy ne halljam az agyában forgó fogaskerekek kattogását. Ha azt nem is, de a fogai alatt szenvedő toll vége mindenképpen sikított a segítségemért.

Néhány órája még magabiztosan üldögélt a füzete felett, ez a lelkesedés mostanra viszont teljesen alábbhagyott. Félig elfekve az ágyamon még tartotta a kezében a meggyűrt papírokat, de idejét sem tudom mióta bámulta már a falat. A füzet sarkaiba apró rajzok kerültek. Talán ez volt már a legelején is a nagy koncentráció tárgya.

Csak a szemem sarkából néztem rá az ágyam másik feléből, mikor megszólaltam.

– Ha éhes vagy csak szólnod kellett volna, tudod.

Úgy kapta fel a fejét, mintha mély álomból keltettem volna fel. A kérdő tekintete mindent elárult. Teljesen felé fordultam.

– Mást is csináltál azon kívül hogy megetted a fél tollat?

A füzetére pillantott, majd lassan felém fordította. Nagyobb rálátást kaptam a rajzokra, amik többek között a szobanövényeim voltak. Szélesebbre húzódott a mosolyom, de a homlokomat ráncolva néztem a szemeibe.

Egy nyűgös morgással hátravetette a fejét, miközben mindent eldobott a kezéből.

– Unatkozom!

Ekkor ért el abba a helyzetbe, mikor már teljesen elnyújtózott az ágyamon. Csak idő kérdése volt.

Felém fordult, a kezével végigfutva a hasamon, majd megállva a bordámnál. A kezemben tartott füzetet az éjjeliszekrényre csúsztattam, miközben elengedve magam hagytam hogy félig maga alá húzzon. Az arcára simítottam, ahogy megcsókolt. Nem tudtam visszafojtani az arcomra húzódó mosolyt, ahogy ellenkezni kezdtem.

– Tanulni jöttél ide!

Egy pillanatra elgondolkozott, de nem kellett sok idő hogy az állkapcsomra nyomjon egy újabb csókot, lejjebb kalandozva a nyakamra.

– Ahhoz a könyvtárba is mehettünk volna.

Beleborzongtam, ahogy az ajkai végigsimultak a bőrömön.

De, végül is igaza volt. Nem véletlen nem a könyvtárba zártam össze magam vele. Főleg így, hogy szemtelenül lejjebb gombolta a vékony ingemet.

– Csináljunk valamit.

Feljebb helyezkedett ahogy ezt kimondta. Bár az érintése hiányzott, de legalább a szemébe tudtam nézni. Megfogtam és odébb tettem egy hajtincsét.

– Például megmondani a szüleimnek, hogy ne az ablakomon kelljen felcsempésznem téged?

– Csak ha még ma este halottként akarsz látni.

– Túlzol! És amúgy sem tudnának mit csinálni azon kívül hogy elfogadják.

– Feljelentenek betörésért.

– Bolond vagy!

– És emberrablásért.

A hátam alá csúsztatta a karját, és felhúzott ülésbe.

– Emberrablásért? – Nevettem, mielőtt elhallgattatott egy csókkal.

– Gyere át hozzám... – Súgta a fülembe, mielőtt újra a nyakamra tapadtak az ajkai.

Elfojtottam a kuncogást.

– Tanulnom kell... és amúgy neked is!

– Eleget tanultál. Én meg végképp.