Több mint barátság

𝐞𝐢𝐠𝐡𝐭𝐞𝐞𝐧

∘✩ 18 ✩∘

A suli az utóbbi időben egyre több stresszt és szorongást vált ki belőlem, néha úgy érzem, már nem bírom tovább. Különösen most, ilyen lelkiállapottal. Minden a régi, megszokott, a napok egyhangúan telnek, én pedig csak várok. Várok és várok. Igazából már fogalmam sincs, mire.

Időközben véget ért a november, már decemberben járunk, így állandóan hideg van, amitől a hangulatom csak még komorabb lett az időjárásnak köszönhetően.

Szerda volt, a suliban a teremben ülve hallgattam a tanárt, aki a táblánál magyarázott, miközben elgondolkozva bámultam ki az ablakon a szürkeségbe. Hó nem esett, a városon enyhe köd ült, a fák zúzmarásak voltak, és csupaszon meredtek ágaikkal az ég felé. Egy halk koppanás billentett ki a délelőtti álmodozásomból. Noah-nak leesett a tolla, és a székem alá gurult. Automatikusan lehajoltam, felvettem, és hátrafordulva a padjára tettem, mire ő azonnal érte nyúlt, és egy pillanatra összeért a kezünk.

A szememet lesütve húztam el a kezem, és visszafordultam a padomhoz. Egész nap ezen járt a fejem, így megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor a hetedik óráról is kicsöngettek.

A suliból kisétálva elindultam hazafelé, és egyre csak azon gondolkodtam, hogyha Noah eddig nem közeledett, talán ez azt jelenti, hogy nem is akar. Egyáltalán. Így talán érdemes abbahagynom a várakozást és reménykedést. Fölösleges. Ha számítana neki annyit a barátságunk, amennyit nekem, akkor már rég jött volna, hogy nem gondolta komolyan a dolgokat, és bocsánatot kért volna. De egyik sem történt. Azért ez jelent valamit. Realizálnom kellene végre a dolgokat.

Hazaértem, megcsináltam a leckémet, tanultam egy keveset (ez azt jelenti, hogy öt percig nézek pár mondatot, és mikor meggyőzöm magam, hogy tudom az anyagot, becsukom a füzetem), majd ledőltem az ágyra, hogy egy kicsit telefonozzak, amikor lépteket hallottam a lépcsőn. Valaki felfelé tartott. És nem anyu volt az. Ismerem a lépteinek a hangját, az évek során már könnyen megtanultam, mikor jön ő, és mikor valaki más. És most valaki mást hallottam.

Csodálkozva ültem fel, leejtettem a kezemből a telefont az ágyamra, és az ajtó felé fordultam. Visszafojtott lélegzettel meredtem az ajtóra, majd összerezzentem, mikor kopogtattak.

Három hangosabb koppantás, és kettő utána, nem olyan erősen. Évekkel ezelőtt Noah-val találtuk ki a saját kopogásunkat, amit akkor nagyon menőnek gondoltunk, de az utóbbi időben már nem használtuk. Ezért döbbentem le nagyon, amikor meghallottam az ismerős ritmust. Azt hittem, már elfeledkezett róla. Hát, úgy tűnik még nem.

– Del – szólalt meg Noah az ajtó túloldalán. – Szia – köszönt.

Felálltam, az ajtóhoz léptem, és belülről nekitámasztottam a fejem. Nem akartam megszólalni.

– Itt vagy? – kérdezte, mire csak bólintottam.

Aztán rájöttem, hogy nem láthatta, így halkan megszólaltam.

– Igen.

– Beengedsz? – folytatta a kérdezősködést.

Nem akartam, ezért nem válaszoltam. Rövid csend után ismét megszólalt.

– Csak azért jöttem, hogy elmondjam, sajnálom. Mindent. Minden egyes szót, amit kimondtam. Már abban a pillanatban megbántam, hogy ilyeneket vágtam a fejedhez. Nem érdemelted meg. – Hallottam, ahogy elcsuklik a hangja, én viszont még mindig nem szólaltam meg. Képtelen voltam rá. A Noah-tól hallott mondatok, amiket magamban mélyre temettem, és amik elé felépítettem az ,,érzéketlen énem" falat, most újra előretörtek, lerombolva mindent, ami gátat szabott eléjük.

Könnybe lábadt a szemem, és a fejemet még mindig az ajtónak támasztva vártam, hogy Noah újra megszólaljon.

– Nem mondtam el, miért viselkedtem veled úgy, ahogy. Így utólag visszagondolva ez tök hülyén jött ki, mert te csak azt láttad, ahogy egyre jobban távolodom el tőled. De nem tudtad, miért – folytatta, mire érdeklődve figyeltem. – Az indok egyszerű. Logan – mondta ki a nevet, amitől görcsbe rándult a gyomrom. – Idegesített. Idegesített, hogy Logannel látlak. Ismerem őt. Régebb óta, mint te, és féltettelek tőle. Nehogy valami olyasmi történjen, ami érzelmileg esetleg tönkretesz. De mindegy. Már történt ilyen – utalt a nagyszüneti balhénkra. – Nem tudom, miért nem beszéltem veled erről. Úgy voltam vele, hogy talán meg sem hallgatnál. Sütött rólad, mennyire szerelmes vagy belé – jegyezte meg keserűen. – Megértem, ha haragszol, én is haragudnék magamra. Csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam. Remélem, meg tudjuk oldani a barátságunkat – folytatta, mire bólintottam. – Szóval... akkor én megyek, csak ezt akartam. Remélem, azért a történtek ellenére jól vagy. Hiányzol – suttogta, de tisztán ki tudtam venni minden szavát, majd hallottam, ahogy távolodnak léptei.

Nem nyitottam ki ajtót. Nem futottam utána. Nem szólaltam meg. Csak ültem, hátamat az ajtónak döntve, és sírtam. Már megint. De most nem amiatt, mert szomorú voltam. Hanem, mert előtörtek bennem a mélyre felhalmozott érzelmeim, és egyszerűen képtelen voltam megküzdeni velük.

_________________________

Sziasztok! 💞
Ez a rész hosszabbra sikerült a tervezettnél, remélem, tetszett nektek. Köszönöm, hogy végigolvastátok.

következő rész hamarosan :)

ddorcii <3