Több mint barátság

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲-𝐬𝐢𝐱

∘✩ 36 ✩∘

A nap eltűnt a látóhatár mögött, ezáltal kicsit hűvösebb lett, de vastag volt a pulcsim, így nem nagyon fáztam. Noah-val még mindig ugyanott álldogáltunk, a tenger lágy hullámzását figyelve, saját gondolatainkba merülve.

– Azt hiszem, ott van egy tehén – böktem a távolba, ahol a parton valami furcsát pillantottam meg, elég messze ahhoz, hogy ki tudjam venni, pontosan mi az.

–  Egy tehén? – hitetlenkedett Noah arra fordulva, én pedig elnevettem magam, csak most tudatosítva, mennyire furán hangzott a kijelentésem.

– Aha – bólogattam, miközben Noah arcát fürkésztem, aki hunyorogva nézett a messzeségbe.

– Az nem tehén, Del – fogta a fejét. – Hanem egy csapat sirály – tette hozzá szórakozottan, mire felnevettem.

– Hát, ezek szerint belőlem sem lesz biológus – csóváltam a fejem.

– Tuti hogy nem, te szőke – röhögött ki, összeborzolva a hajam, utalva a kijelentésével a hajam színére, meg úgy általában a szőkék megítélésére.

– Szőkésbarna – helyesbítettem bosszúsan.

– Persze – hagyta rám mosolyogva. – Nem fázol? – érdeklődött, mire gyorsan megráztam a fejem, mert bár egy kicsit reszkettem a hidegtől, azért még nem akartam menni.

– Emlékszel még, hogy ismerkedtünk meg? – néztem elgondolkodva a távolba, mert a homokos tengerpart valahogy előhozta belőlem ezt az emléket.

– Emlékszem – felelte. – Ott homokoztál egyedül, és megsajnáltalak.

– Néhány fiú tönkretette a homokváram – idéztem fel a napot, amikor találkoztam Noah-val. – Pedig olyan nagy volt! Emlékszem, egy kicsit sírtam is miatta – mosolyogtam a négyéves énemen.

– Ja, igen – biccentett. – A szőke, homokozóban ülő kislány, akinek szétrúgták a várát – tette hozzá vigyorogva, mire meglöktem a karját.

– Szőkésbarna – javítottam ki, fennakadva ezen az aprócska részleten.

– Akkor még szőke volt – érvelt a szemembe nézve, mire sóhajtva félrenéztem, majd folytattam.

– És egyébként is – kezdtem felháborodottan –, miért ne lehettem volna szomorú? Tönkretették, amit építettem.

– Viszont volt benne valami jó is – jegyezte meg Noah. – Így ismertelek meg.

– Ja, emlékszem, mikor odajöttél, egy kicsit megijedtem tőled – vallottam be.

– Olyan félelmetes lennék? – kérdezte halkan, közelebb lépve, én pedig hátradöntöttem a fejem, hogy lássam az arcát, mert amúgy a mellkasával szemezek. Jaj, utálok ilyen alacsony lenni.

– Egy kicsit... voltál. De a homokvár szép lett, legalábbis úgy emlékszem – folytattam az emlékeimben való kutatást. – Neked mi volt az első benyomásod rólam? – kíváncsiskodtam, mert erről valahogy még sosem beszéltünk.

– Nem is tudom – felelte elgondolkozva. – Aranyos voltál, így első látásra, aztán miután megismertelek, hát... – akadt meg –, az amit most is gondolok rólad.

– És mit gondolsz rólam most? – kérdezősködtem tovább.

– Szerintem tudod, Del – fúrta a tekintetét az enyémbe –, kedves, jószívű lány vagy, aki mindig segít, ha tud, jókat lehet veled beszélgetni, figyelmes és érdeklődő vagy– sorolta őszintén a gondolatait, én pedig vadul kalapáló szívvel hallgattam a szavait. – És persze gyönyörű, ezt is meg lehet említeni – tette hozzá, én pedig a szememet lesütve elpirultam, majd újra felnéztem rá.

– Hűű, ez nagyon jól esett – suttogtam hálásan, és lábujjhegyre állva átöleltem a nyakát. – Köszönöm – tettem hozzá halkan, miközben éreztem, hogy átkarolja a derekam, és megsimítja a hátamat.

– Mit?

– Mindent – motyogtam. – De legfőképpen azt, hogy mellettem vagy.

– Mindig – felelte, és szorosabban magához ölelt, puszit nyomva a fejem búbjára. Aztán gyengéden eltolt magától, a szemembe nézett, és hátrált egy lépést.

– Mi az? – kérdeztem rosszat sejtve, igyekezve figyelmen kívül hagyni a gyomrom összerándulását, amit mindig érzek, valahányszor nem tudom, mi fog történni, jóra vagy rosszra számítsak-e.

– Mondanom kell valamit...

_________________________

Sziasztok! 💞
Új rész, köszönöm, hogy végigolvastátok.

következő a jövő héten :)

ddorcii <3