Több mint barátság

𝐟𝐢𝐟𝐭𝐲-𝐭𝐰𝐨

∘✩ 52 ✩∘

Teltek a hetek, hónapok, lassan véget ért a tavasz, és beköszöntött a nyár. A tanév is a végéhez közeledett, a tanárok az utolsó dolgozatokat íratták a nyári szünet előtt, és egyben azt is kérdezgették tőlünk, hová akarunk majd menni egyetemre. Mert hogy a seniorok elballagtak, és így hivatalosan is mi lettünk a legidősebbek a suliban. Noah-val is beszélgettünk már a továbbtanulásról, a jövőbeli terveinkről és elképzeléseinkről. Én az UCLA-re szeretnék menni, ő pedig a Berkeley-n gondolkodik. A különböző egyetemek gondolatára eszembe jutott a kapcsolatunk, és aggódva böktem ki, hogy félek, mi lesz velünk, ha kb. 5 és fél óra távolság lesz köztünk.

Noah a vállamat átölelve simogatta a fejem, miközben próbált nyugtatni, miszerint még van egy teljes évünk, hogy ezt kitaláljuk, és hogy 600 km ide vagy oda, ő akkor is szeretni fog, és mindent meg fog tenni, hogy a kapcsolatunk továbbra is normális legyen.

Noha nem sikerült teljesen elűznie a félelmeimet, azért valamennyire megnyugtatott, és ezután már nem nagyon ejtettünk szót a témáról. Úgy éreztük, még korai, hiszen még nem végleges, hogy oda jelentkezünk, az sem biztos, hogy felvesznek, szóval ki tudja. Lehet, hogy alaptalan a félelmem.

A tanévet egész jó jegyekkel zártam, anyu is elégedett volt a bizimmel, így elmentünk megünnepelni ezt egy sütivel.

Clarával is minden rendben, Lucasszel március végén jöttek össze, és azóta is egy párt alkotnak, aminek hihetetlenül örülök, mert biztos vagyok benne, hogy egy olyan lány, mint Clara teljes mértékben megérdemli, hogy szerethessen, és hogy szeretve legyen. Jólesik Clarát boldognak és felszabadultnak látni, így, hogy mára már a legjobb barátnőmnek mondható, annak ellenére, hogy a kapcsolatunk eleje nem volt zökkenőmentes.

Egyébként azon az egy alkalmon kívül soha nem beszélt Noah-ról, sikerült túllépnünk azon a dolgon, ami tök jó, mert nem akartam, hogy néhány kimondott szó közénk álljon, és éket verjen a barátságunkba.

Tehát Clarával minden rendben, és úgy tudom, a családjában is, nincsenek drámák a felbukkanásom miatt, ami miatt őszinte megkönnyebbülést érzek, mert nem akartam, hogy miattam rossz kapcsolata legyen Markkal. Nem érdemli meg azt, amin én keresztülmentem. Azt akarom, hogy soha ne tudja meg, milyen is az, és hogy soha ne kelljen átélnie azt, amit nekem. Nem tehet róla, hogy pont Mark a nevelőapja, aki egyébként az én apám is, bár nem tekintek úgy rá. Ha már a rendes apja meghalt, megérdemli, hogy legyen neki ott valaki helyette, aki képes betölteni azt az űrt, amit egy apa maga után tud hagyni. És ha erre Mark alkalmas, hát legyen. És úgy tűnik, már alkalmas. Már képes rá, hogy rendes családapaként viselkedjen.

Noah-val is jól alakul minden, tegnap volt négy hónapja, hogy együtt vagyunk. Kiautóztunk a tengerpartra, és leterítve a homokra egy pokrócot, az ölében ülve, a mellkasának hajtva a fejem néztem a naplementét, pont, mint négy hónappal ezelőtt februárban, azon a napon, amikor összejöttünk.

Egyikünk sem szólalt meg, a gondolatainkba merülve meredtünk magunk elé, és néztük, ahogy a nap eltűnik a látóhatáron, beleveszik a tengerbe, és az égen megjelennek az első csillagok.

Hanyatt fekve bámultam felfelé, az apró pontokat nézve az égen, karomat keresztbe fonva a mellkasom előtt, mert kezdett lehűlni a levegő.

– Egyszer el szeretnék menni Párizsba – jegyeztem meg halkan, egy hosszabb csend után.

Érzékeltem, hogy Noah felém fordul, de én nem néztem rá, továbbra is az eget fürkésztem.

– Párizs? – ismételte meg elgondolkodva. – És mit akarsz ott csinálni?

– Megnézni az Eiffel-tornyot. Meg persze Disneyland – vágtam rá, mire elnevette magát.

– Disneyland? – kérdezte szórakozottan, mire bosszúsan felé fordultam, és meglöktem a karját.

– Ezen mi olyan vicces?

– Bocs, csak nem gondoltam volna, hogy Disneylandbe akarsz menni – magyarázkodott, egyik kezével odanyúlva, hogy megsimogassa az arcomat.

– Mindenki el akar – vitatkoztam vele.

– Nem, én például nem.

– Mi... tényleg?

– Aha – felelte, elmosolyodva csodálkozó arckifejezésemen. – Mi az, Del?

– Velem sem akarnál? – kérdeztem halkan.

– Szóval erre megy ki a játék – konstatálta a dolgokat. – Hát, az van, hogy...

– Jó, ne is mondd – vágtam a szavába, visszafordulva az ég felé, hogy ne lássam.

– Miért nem hagyod, hogy befejezzem? – csóválta a fejét mosolyogva. – Azt akartam mondani, hogy eddig nem terveztem, de most, hogy szóba hoztad, miért ne – folytatta, mire felcsillant a szemem, és reménykedve felé fordultam –, egyszer úgyis mindent ki kell próbálni... plusz a világért sem hagynám ki, ahogy valamelyik hullámvasút tetején ülve sikoltozol – tette hozzá szórakozottan, mire hitetlenül elnevettem magam, Noah pedig a két keze közé véve az arcomat közelebb hajolt, és lágyan megcsókolt.

VÉGE

_________________________

Sziasztok! 💞
Íme az utolsó fejezet, viszont még lesz egy epilógus, ami lezárja a történetet. De hivatalosan ez az utolsó rész, ezért úgy gondoltam, írnék pár szót a történetről. Már az elején tudtam, hogyan akarom lezárni a sztorit, egy egyszerűnek tűnő befejezéssel, de pont ez volt cél. A sorok között olvasva pedig rájöhettetek, hogy a párbeszédnek is van jelentősége. Delilah és Noah a jövőbeli terveikről beszélnek, és ebből kiderülhet, hogy a kapcsolatukat folytatni tervezik, és a történetük tovább folytatódik, csak már a tudtunk nélkül (és itt szeretném tisztázni, hogy nem tervezek második részt).

Tehát remélem, tetszett nektek a fejezet, az epilógust pedig még ma posztolom :)

ddorcii <3