Több mint barátság

𝐟𝐨𝐫𝐭𝐲-𝐭𝐰𝐨

∘✩ 42 ✩∘

A kapuban még beszélgettünk egy kicsit, aztán Noah-nak mennie kellett az edzésre, így elbúcsúztunk egymástól.

Este FaceTime-oltunk vagy két órát, aztán pedig kidőlhettem, mert nem emlékszem, hogy leraktuk volna, így nagy valószínűséggel elaludtam a videochatben.

✧

Másnap reggel Noah megint a kapuban várt, és együtt indultunk el. Egymás kezét fogva léptünk be az osztályba, és bár Noah elengedett, hogy a padomhoz tudjak menni, észrevettem Clarát, ahogy elkapja a pillantását rólunk (tegnap hiányzott, így ő csak ma tudta meg a dolgot).

– Szia – köszöntem rá, levéve a hátamról a táskát.

– Hali – biccentett, de nem nézett rám.

– Minden oké? – érdeklődtem, mert furának tűnt, és mert akkor még eszemben sem volt az, amiről pár napja beszéltünk.

– Azt mondtad, barátok vagytok – szólalt meg hirtelen, én pedig csodálkozva kaptam felé a fejem.

– Mi?

– Barátok. ,,Csak barátok" – ismételte meg a szavaimat gúnyosan, ujjaival idézőjelet rajzolva a levegőbe.

– Clara, én... – kezdtem, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

– Te mi, Delilah? – kérdezett vissza olyan hangsúllyal, hogy legszívesebben megtéptem volna. De nem vagyok agresszív (még), így türtőztettem magam.

– Kiskorom óta ismerem – magyarázkodtam, igazából magam sem tudom, miért. – És nagyon jóban vagyunk.

– Azt látom – bólintott összehúzott szemöldökkel.

– És aztán, tegnapelőtt – kezdtem, mire közbevágott.

– Tegnapelőtt? Kedden? – kérdezett vissza, mire alig láthatóan bólintottam. – Akkor mondtad, hogy köztetek csak barátság van, semmi több.

– Igen – helyeseltem –, de utána, délután...

– Amikor Noah-nak edzése volt – szúrta közbe, jelezve, hogy neki erről is tudomása van.

– Igen – hagytam rá, mert nem akartam még jobban felidegesíteni azzal, hogy közlöm vele, Noah csak le akarta rázni, ezért találta ki az edzést. – Aznap délután csak úgy megtörtént – tettem hozzá gyorsan, minél hamarabb túlesve a témán, mert valahogy ezt nem akartam sokáig taglalni. Főleg nem Clarának.

– Tehát február 8. – közölte, kimondva a dátumot, amikor összejöttünk.

Félve vártam, hogyan fogja folytatni, amikor... amikor Clara a tenyerébe temette az arcát, és sírni kezdett.

– Clara, te jó ég – hajoltam azonnal hozzá, és megsimítottam a vállát.

– Te ezt nem érted, Delilah – rázta a fejét, és mivel a haja előrehullott, nem láttam az arcát. – Hihetetlenül szerencsés vagy, hogy ilyen barátod van – tette hozzá keserűen, a sírástól elcsukló hanggal.

Nem feleltem semmit, csak tovább simogattam a vállát, majd lehajolva a táskámhoz, kivettem belőle egy csomag papírzsepit, és Clara elé csúsztattam.

Felemelte a fejét, és kivett belőle egyet, letörölve az arcáról a könnycseppeket.

– Csak – kezdte a szemét törölgetve – olyan rossz, hogy – gyűrte a kezébe a zsebkendőt, és a cipőjét bámulta – látom a többieket mindennap a párjukkal, és...