Több mint barátság

𝐟𝐨𝐫𝐭𝐲-𝐧𝐢𝐧𝐞

∘✩ 49 ✩∘

Noah végül hozzájuk vitt, előtte viszont még megálltunk a Starbucksnál, hogy vegyünk kávét.

Amíg ő átvette a rendelést, én addig az autóban maradtam, és az ablakon kibámulva a gondolataimba merülve néztem a pálmafákat, amiket lágyan fújt a szél.

– Karamellás frappucino – nyújtotta felém Noah a poharat, miután az ajtót kinyitva beszállt az autóba.

– Köszönöm – vettem át, és belekortyoltam a hideg italba.

Noah beindította a kocsit, és kiállt a Starbucks parkolójából, én pedig a kávémat szürcsölgetve néztem ki a szélvédőn. Csendben utaztunk, még zene sem ment a rádióban.

– Del – szólalt meg Noah, mire érdeklődve fordultam felé. – Akarsz róla beszélni, mi történt? – kérdezte óvatosan, nem tudva, hogyan reagálok majd.

– Egyelőre még nem – ráztam meg a fejem, mire megértően biccentett.

– Kapcsoljak zenét? – nyúlt a rádióhoz.

– Aha, jó lenne.

✧

Noah leparkolt a házuk előtt, majd az autóból kiszállva bementünk a lakásba.

– Delilah – futott oda hozzám Lucy, és átölelt. – Szia.

– Szia, Lucy – simogattam meg a fejét.

– Nekem már nem is köszönsz? – állt meg mellettünk Noah a fejét csóválva, mire elnevettem magam.

– Látod, te nem vagy érdekes – vontam meg a vállam.

– Delilah-t szeretem – magyarázta meg Lucy, mire mosolyogva adtam neki egy puszit.

– Nemcsak te – vágta rá Noah, de olyan halkan, hogy csak én hallottam. – És engem nem? – hajolt le Lucyhez.

– Nem, megetted az utolsó csokis pudingot – fonta össze a karjait maga előtt a kislány, mire Noah felnevetett.

– Holnap veszek újat, jó? – borzolta össze a húga haját, aki morcosan meredt rá. Megértem. Én sem szeretem, ha nekem csinálja.

– Delilah, jössz játszani? – ragadta meg a kezem Lucy.

– Most nem. Sajnálom, Lucy – simítottam meg a vállát.

– Miért? – nézett fel rám nagy kék szemeivel. Olyan szemei vannak, mint Noah-nak. Imádom.

– Del nem érzi jól magát – segített ki Noah.

– Beteg vagy, Delilah? – ijedt meg Lucy, mire azonnal megráztam a fejem.

– Nem, dehogy. Csak most szeretnék egy kicsit Noah-val lenni – feleltem. – Nem baj, ugye?

– Nem – rázta meg a fejét. – Gyógyulj meg gyorsan, Delilah – tette a kezét a karomra, mire mosolyogva bólintottam.

Bocsánatkérő pillantással hagytuk ott Lucyt a nappaliban, aki szerencsére nem tűnt szomorúnak, hanem leült az asztalhoz, és rajzolni kezdett. Elgondolkodva figyeltem őt, és önkéntelenül is magamat láttam benne, ahogy négyévesen én is az asztalnál ülve színezek, és barátok nélkül, egyedül töltöm a mindennapokat. Aztán megismertem Noah-t, és... a többit már tudjátok.

– Jössz, Del? – szakított ki Noah a gondolataimból.

– Ühüm – bólintottam, és megfogva a kezét a másik kezemmel átkaroltam a karját és hozzábújtam, így mentünk fel a szobájába.