Több mint barátság

𝐟𝐨𝐫𝐭𝐲-𝐬𝐞𝐯𝐞𝐧

∘✩ 47 ✩∘

Szombat délelőtt későn keltem, mert vagy hajnali négyig Eufóriát néztem, nehogy Clara nekem másnap spoilerezni merjen, aztán pedig még Noah-val is beszéltem, aki szintén nem aludt. Ha így nézzük, tök jól összeillünk. Egyikünk sem alszik rendes időben.

Így, mikor kikászálódtam az ágyból, már dél is elmúlt. Felöltöztem (tipikus otthoni ,,homeless-szett", vagyis melegítő, fekete rövid ujjú top és egy oversized pulcsi). A konyhába leszaladva előkerestem a müzlit a szekrényből, tettem belőle egy kicsit a tálamba, öntöttem rá tejet, és leültem, hogy kényelmesen megreggelizzek. Fél egykor. Jó az úgy.

Anyu nem volt otthon, bevásárolni ment (tipikus szombati nagybevásárlás, ami általában több óráig tart, mivel nem csak egy helyre megy), így a telefonomon a TikTokot pörgetve fogyasztottam el a müzlimet, aztán elmosogattam a piszkos edényt, majd átvonultam a nappaliba, és a kanapéra ledőlve folytattam tovább a telefonozást.

Úgy belemerültem a Pinterestbe, hogy csak egy órával később kaptam fel a fejem, miszerint Clara áthívott, és lassan indulnom kellene, ha oda akarok érni időben.

Nem öltöztem át (minek), csak felvettem a cipőm, aztán bezárva a lakást, majd a kaput is indultam el Claráék felé, akik tőlünk egy jó húszpercnyire laktak, közel a tengerparthoz. Az úton zenét hallgattam, és a kezemet a pulcsim zsebébe dugva sétáltam a napsütésben és az enyhe szélben, a gondolataimba merülve.

– Szia – nyitott ajtót Clara, miután a csöngőt lenyomva várakoztam az ajtó előtt. Leggingset és pulcsit viselt, és cipő nélkül lépett ki a járdára, hogy üdvözlésképpen átöleljen. – Gyere – tárta szélesebbre az ajtót, én pedig beléptem a lakásba, és körülnéztem.

Az előszoba tágasnak tűnt, ruhafogas és két szekrény állt a falnál, a másik oldalon pedig egy egész alakos tükör lógott, alatta ülőalkalmatossággal.

Levettem a cipőm, és Clarát követve indultam befelé.

– Gyere, nézd meg a szobámat – szólt hátra a válla felett, és kettesével szedve a lépcsőfokokat, felsietett a lépcsőn.

Utána lépkedve néztem körbe, a földszinten láttam a konyhát egy pillanatra, az abból nyíló nappalit, majd azt egy folyosó követte, amin három ajtó sorakozott. Zárva voltak, nem láttam, mi van mögöttük.

Clara hirtelen megállt, így a nagy bámészkodás közepette majdnem nekiütköztem. Kinyitott egy ajtót, és belépett, én pedig követtem, és körülnéztem.

– Azta, nagyon klassz a szobád – közöltem lelkesen, miközben mindent alaposan megszemléltem.

A franciaágyon lila és fehér díszpárnák sorakoztak, a falnál egy fehér, tükrös ruhásszekrény állt, mellette egy babzsák, leterítve világos pléddel. A sarokban egy szépítkezőasztal volt a falnak tolva, közelében a kétszárnyú ablakkal, hogy elég fény essen rá. Az ágy mellett aprócska éjjeliszekrény állt, az ággyal szemben pedig egy fehér komód, a tetején gyertyával, öröknaptárral, retiküllel és műnövényekkel.

– És nézd – hajolt le az éjjeliszekrényhez, kihúzta a felső fiókot, és kivett egy távirányítót –, ezt nemrég kaptam – nyomott meg egy gombot, mire a falra felszerelt LED-szalagok azonnal világítani kezdtek, lilás fénybe vonva a szobát.

– Na jó – csaptam össze a tenyerem ámulatomban–, ez hihetetlenül jól néz ki. Honnan van? – érdeklődtem.

– Amazon, azt hiszem. Mark vette, úgy emlékszem, Amazont mondott – töprengett, én pedig csodálkozva kaptam felé a fejem.

– Mark?

– Aha, a nevelőapám, tudod, már mondtam. Anyu barátja vagy párja, fogalmam sincs, hogyan mondják ezt a felnőttek – legyintett.

– Ja, tényleg – bólintottam egy kissé összezavarodva, miután meghallottam apu nevét.

Halkan kopogtak az ajtón, mire mindketten odafordultunk.

– Lányok, kértek... – dugta be a fejét az APÁM (!!!) az ajtón, majd amikor észrevett, azonnal lefagyott, és elkerekedett szemekkel, pislogás nélkül meredt rám.

A szívem mintha kihagyott volna egy ütemet, és levegő után kapkodva bámultam az előttem álló emberre, miközben képtelen voltam elhinni, hogy ez a valóság, és hogy 10 évvel azután, hogy az apám elhagyott minket, hirtelen felbukkan egy másik házban, egy másik családdal, akiket helyettünk választott.

Clara nem nagyon tudatosította, mi történik, ezért csevegve felém fordult.

– Delilah, ő itt Mark, a nevelőapám – mutatta be nekem a saját apámat, legalábbis azt, akinek annak kellett volna lennie. – Jól vagy? – vette észre, hogy lefagyva állok, és meredten bámulok előre.

– Delilah – suttogta apu a nevem, mire megráztam magam, és visszatértem a valóságba.

– Minden oké – simítottam ki a vonásaimat, és egy nagyon erőltetett mosolyt az arcomra varázsolva intettem Clarának, hogy minden rendben, amikor semmi sem volt az.

Közben apu is észbe kapott, és egy halvány mosolyt megvillantva nyújtotta a kezét, hogy bemutatkozzon.

– Mark vagyok – szólt, miközben én undorodva bámultam rá, amiért képes elhitetni Clarával, hogy nem ismer, és úgy tesz, mintha ez lenne az első találkozásunk. – Clara apukája.

– És az enyém – tettem hozzá azonnal, mire elszabadult a pokol.

_________________________

Sziasztok! 💞
Még öt rész, és vége a sztorinak (hihetetlen, olyan, mintha csak tegnap kezdtem volna írni). Remélem, tetszett a mai rész - igyekeztem egy kicsit izgalmasabbra csinálni. Köszönöm, hogy elolvastátok (hálás vagyok, hogy még mindig itt vagytok 🤍).

következő rész a jövő héten :)

ddorcii <3