Több mint barátság

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲-𝐭𝐰𝐨

∘✩ 32 ✩∘

A csengő hangjára értem vissza az osztályba. Azonnal megakadt a szemem Clarán, aki Noah-val beszélgetett a padján ülve. A lány többször is nevetett, időnként hozzáérve Noah karjához, aki furán bámult rá, de nem szólt semmit.

Figyelmen kívül hagyva az egész szitut visszasétáltam a padomhoz, és leültem a székre.

– Del – szólított meg Noah, de nem fordultam hátra. – Hé, Del – bökte meg a vállam, de nem reagáltam. – Delilah – hívott a teljes nevemen.

Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és lehajoltam, hogy a táskámból elővegyem a dolgaimat.

Közben érzékeltem, hogy Noah feláll mögöttem, és a padom mellé sétál. Leguggolt, hogy a szemembe tudjon nézni, mivel még mindig a táskámban kotorásztam, bár már nem kerestem semmit.

– Del – szólt hozzám újra, mire kénytelen voltam ránézni.

– Mi van? – kérdeztem vissza egy kissé indulatosan.

– Minden oké? – fürkészte az arcomat.

– Persze – vágtam rá gyorsan.

– Biztos? – érdeklődött tovább, mire bólintottam. – Del – szólt rám, mire lesütöttem a szemem. – Mi a baj? – kérdezte gyengéden. – Látom rajtad, hogy van valami.

– Nem szeretnék róla beszélni – feleltem halkan, majd az ajtó felé kaptam a fejem, mert bejött a tanár.

Noah sóhajtva tápászkodott fel mellőlem, és megsimogatva a vállam visszaült a helyére.

A nap végül eltelt, és bár látszott Noah-n, hogy érdekli, mi van velem, nem kérdezősködött róla. Jelentéktelen apróságokról beszélgettünk a szünetekben, és bár Clara kijelentése valahogy teljesen megváltoztatta a hangulatomat, nem küldtem el vagy viselkedtem vele bunkón, helyette próbáltam belevonni őt is a csevegésbe. Elvégre új, nem ismer senkit, annyit azért tehetek, hogy kedvesen fogadom, beszélgetek vele, segítek neki beilleszkedni az új környezetbe.

Claráról egyébként kiderült (azon kívül, hogy tetszik neki Noah), hogy szeret beszélni, így nem nagyon kellett közelednünk felé, nem volt az a félénk típus. Mesélt az életéről, családjáról (egy kisebb testvére van, egyébként pedig meghalt az apukája, és most anyukájának az új palijával élnek) és magáról. Kérdezgetett rólunk is, és míg én eléggé szűkszavúan válaszoltam, Noah teljesen megnyílt előtte, és úgy tűnt, élvezi a Clarával való beszélgetést.

Miután kicsöngettek az utolsó óráról is, hármasban sétáltunk ki a suli épületéből.

– Akkor – szólaltam meg zavartan – nekem táncpróbám lesz nemsokára, mennem kell – búcsúztam el. – Sziasztok – intettem a kezemmel, majd megfordultam, és gyors léptekkel magam mögött hagytam őket.

Hallottam, hogy Noah fociedzésre hivatkozva otthagyja Clarát (kedden nincs edzése egyébként), majd utánam sietve megragadta a karom.

– Mit akarsz? – kérdeztem erőltetett mosollyal a fejemen.

– Del, figyelj – kezdte. – Biztos, hogy minden oké veled? – érdeklődött, és arcán az aggódás halvány jeleit véltem felfedezni.

Lesütött szemmel megráztam a fejem, és közelebb lépve hozzá átöleltem a derekát a mellkasába fúrva a fejem.

– Csak... fáradt vagyok. Meg ideges. Meg kimerült. Lefárasztott ez a rengeteg tanulás az utóbbi időben – motyogtam lehunyt szemmel. – És semmi kedvem táncra menni.

– Akkor ne menj – fogta két keze közé az arcomat, hogy a szemembe tudjon nézni. – Van egy ötletem, mit csinálhatnánk – mosolyodott el, hüvelykujjával megsimítva a bőrömet. – És egy nagy hírem is! – tette hozzá izgatottan.

– Igen? Mi az? – kérdeztem csillogó szemekkel, azonnal fellelkesülve.

– Azt már mondtam, hogy kábé két hete fejeztem be a jogsit, és úgy voltam vele, hogy vennék utána kocsit, csakhogy ne jöjjek ki a gyakorlatból... – kezdte, mire a szám elé kaptam a kezem, nehogy felsikítsak.

– Vettél autót? – pislogtam a válaszára várva, mire mosolyogva bólintott.

Sikítva ugrottam a nyakába, ő pedig nevetve kapott el, átkarolva a derekam.

– Uramisten, Noah! Ez nagyon klassz – motyogtam lehunyt szemmel, majd miután kiörvendeztem magam, leszálltam róla. – És milyen? – kérdezősködtem.

– Sötétkék – felelte mosolyogva. – Tudom, hogy a márkák nem mondanak neked semmit – nevetett ki, összeborzolva a hajam, mire a szememet forgatva elmosolyodtam. – Arra gondoltam, hogy kipróbálhatnánk... – kezdte, nem tudva, hogyan fogok reagálni, mire automatikusan bólintottam.

– Jó, csak előtte hazamegyek átöltözni valami kényelmesebbe – néztem végig magamon. Farmer plusz pulcsi. Nem olyan rossz, de a melegítők és a leggingsek ezerszer jobbak.

– Oké, én átmegyek kocsival – lépett közelebb hozzám, és búcsúzóul átölelt.

– Noah – kiáltottam utána, mire megfordult, és kérdőn nézett rám.

– Mi az, Del?

– Ígértél nekem valamit – jegyeztem meg mellékesen, megpróbálva visszafojtani a mosolyomat. – Tudod, még pár hónapja, mikor felelnem kellett miattad kémiából, mert nem hagytál békén – emlékeztettem, mire elnevette magát.

– Hihetetlen, hogy még mindig emlékszel erre – csóválta a fejét.

– Hát, tudod. Az ígérted, kapok ,,vigaszdíjt". És még nem kaptam meg.

– Jól van, Del – bólogatott –, keresek neked valamit.

– Köszi – intettem neki vidáman, majd megfordultam, és valami megmagyarázhatatlanul boldog érzéssel a mellkasomban indultam haza.

_________________________

Sziasztok! 💞
Remélem, tetszett nektek az új rész, köszönöm, hogy elolvastátok.

következő a jövő héten :)

ddorcii <3