Több mint barátság

𝐧𝐢𝐧𝐞𝐭𝐞𝐞𝐧

∘✩ 19 ✩∘

Miután Noah elment, lesiettem a lépcsőn a nappaliba. Anyu a kanapén üldögélt, valamit nézett a tévében. Mikor észrevett, azonnal kikapcsolta a készüléket.

– Noah már elment – közölte velem, gondolva, hogy emiatt jöttem le. – Sikerült kibékülnötök?

– Hát, ő elmondta, amit akart. De nem válaszoltam rá semmit – meséltem.

– Miért nem? – érdeklődött anyu óvatosan, mire tehetetlenül megráztam a fejem.

– Nem tudom – feleltem tanácstalanul. – Talán... talán még nem tudok neki megbocsátani – suttogtam, lesütve a szemem.
– Tudod, heteket vártam, hogy megtegye ezt a lépést, és most, amikor ez végre megtörtént, nem tudom, hogyan reagáljak.

– Hogyhogy nem tudod? – csodálkozott anyu. – Nem akarsz vele kibékülni?

– De. Ki akarok. Viszont, ha most olyan gyorsan rávágom, hogy oké, rendben, felejtsük el, akkor az úgy tűnne, mintha ennek az egésznek, ami történt semmi hatása nem lett volna rám. Pedig volt. Nagyon is volt – vallottam be.

– Szerintem az, hogy meg tudsz bocsátani, nem feltétlenül rossz dolog. Akkor is, ha megbántott téged. Azt jelenti, hogy a kapcsolatotokat többre tartod a saját egódnál, és ez tiszteletreméltó – magyarázta anyu. – És ha kell egy kis idő, akkor várj. De ne hagyd válasz nélkül a másikat, mert aztán végül annyira eltávolodtok, hogy a kapcsolatotokat már nem lehet rendbe hozni.

– Oké – bólintottam. – Igazad van. Írok neki – indultam fel a szobámba, de anyu utánam szólt.

– Inkább személyesen beszélj vele. Jobb úgy tisztázni a dolgokat – tanácsolta, mire biccentettem.

A szobámba felérve gyorsan írtam Noah-nak, csak annyit, hogy hülyén reagáltam (vagyis sehogy), és szeretném vele megbeszélni a dolgokat, így nem lehetne, hogy átmennék.
Azonnal válaszolt. Csak ennyit írt.

,,Oké, gyere."

A telefonommal a kezemben sietettem le a lépcsőn, szóltam anyunak, hogy Noah-nál leszek, aztán felvettem a cipőm, és már futottam is.

A kapu előtt kifújtam magam, majd becsöngettem. Noah azonnal ajtót nyitott, én pedig habozás nélkül felé rohantam, és ráugorva átöleltem. A meglepetéstől kissé hátratántorodott, de körém fonta a karjait, én pedig a nyaka körül átkulcsolva a kezem a vállába temettem az arcom, és beszívtam ismerős illatát.

Noah, egyik karjával szorosan tartva fordult meg, és sétált be a lakásba, velem a karjaiban. Egészen fel, a szobájáig vitt, és csak ott rakott le, miután becsukta az ajtót.

– Hiányoztál – nézett a szemembe, szomorú mosolyra húzva a száját.

– Te is nekem – suttogtam. – És sajnálom, hogy nem reagáltam semmit. Nem tudtam, mit mondjak.

– Nem gond. Az a lényeg, hogy hallottad, amit mondtam.

– Hallottam – bólintottam. – És bár nagyon bántott, ahogy viselkedtél, és amiket mondtál, azt mondom, kezdjük tiszta lappal az egészet. Lépjünk tovább, mert nem akarom, hogy ez a pár hét hatással legyen a barátságunkra.

– Egyetértek – helyeselt. – Annyira az életem részévé váltál, hogy képtelen voltam rá, hogy elengedjelek. Annak ellenére is, amiket mondtam. Hidd el, ezerszer megbántam, és soha nem felejtem el, hogy mennyi kétségbeesést és csalódottságot láttam az arcodon, és...

– Noah – léptem közelebb, és megfogtam a kezét –, rendben van. Már túlléptem rajta, igaz, nehéz volt megemészteni, de megvagyok. Kezdjük újra. Felejtsük el ezt az időszakot, nem akarok sokat beszélni róla – néztem mélyen a szemébe, mire elmosolyodott, halványan bólintott, és lehajolva adott egy puszit a fejem búbjára.

– Oké, lépjünk tovább. Már épp ideje volt – tette hozzá halkan, és a kezemet fogva az ágyához húzott.

Mindketten leültünk, és ott folytattuk a barátságunkat, ahol pár hete abbahagytuk.

________________________

Sziasztok! 💞
Itt is lennék egy újabb résszel, remélem, tetszett. Köszönöm, hogy elolvastátok.

következőt nemsokára hozom :)

ddorcii <3