Több mint barátság

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲-𝐭𝐡𝐫𝐞𝐞

∘✩ 23 ✩∘

A tornaórát szokásosan egy kör bemelegítő futással kezdtük. A táv felénél tartottam, amikor is hirtelen félreléptem, és a bokámba belenyilalló fájdalomtól összeroskadtam. Könnyek szöktek szemembe, miközben megragadtam a bokám a két kezemmel, és erősen szorítottam, hátha ezzel csökkenteni tudom a fájdalmat.

Noah, aki mögöttem futott pár lépéssel, beért és aggódva lépett oda hozzám.

– Del, jól vagy? – guggolt le mellém, mire megráztam a fejem.

– Fáj a bokám – feleltem összeszorított ajkakkal.

– Fel tudsz állni? – nyújtotta felém a kezét, mire megfogtam, és megpróbáltam feltápászkodni.

– Nem megy – roskadtam össze és megpróbáltam úgy fordítani a jobb lábamat, hogy ne fájjon.

Noah lehajolt, és egyik kezével a térdem alatt, másik kezével az oldalamat tartva felemelt, én pedig a vállába kapaszkodtam, nehogy leessek.

– Gyere, elviszlek az orvosiba – nézett rám aggódó tekintettel, mire beletörődően bólintottam, és reménykedtem, hogy nem törött el a bokám.

– Jaj, mi történt? – futott felénk Mr. Jones, a tornatanár, amikor észrevette, hogy Noah a karjában visz.

– Félreléptem és kiment a bokám – magyaráztam. – Noah elvisz a suliorvoshoz.

Mr. Jones csak biccentett egyet rémülten, és zavarodott pillantással nézett utánunk.

Az orvosi rendelőben (ami igazából csak egy kis irodahelyiség volt) a doki megnézte a bokámat, bekente valami krémmel (amiből nekem is adott egy tégellyel), aztán körbetekerte gézzel.

– A jó hír az, hogy nincs eltörve – közölte, miután végzett –, viszont akár egy hét is lehet, mire teljesen rendbe jön. Ne nagyon erőltesd – tanácsolta, majd szólt, hogy végzett, elmehetünk.

Az asztalon ülve, a két kezemre támaszkodva ereszkedtem le a földre, óvatosan letéve a lábamat a padlóra. Noah mellettem állt, kezét felém nyújtva, hogy el tudjon kapni, ha esetleg nem bírná el a bokám a súlyomat. A karjába kapaszkodva tettem meg az első lépést, majd megkönnyebbültem felsóhajtottam.

– Tudok járni, annyira nem fáj – közöltem Noah-val, aki érdeklődő pillantásokat vetett rám.

– Ne vigyelek? – kérdezte, mire csak intettem a fejemmel.

Lassan, az én tempómban haladva sétáltunk vissza a többiekhez, akik javában tornáztak. Mr. Joneshoz érve elisméltük a doki szavait, mire ő jobbulást kívánva engem visszaengedett az épületbe, Noah-nak viszont be kellett állnia tornázni. Nem irigyeltem, na.

Visszamentem az öltözőbe, és egy padra leülve (felraktam rá a lábamat is), a telefonom képernyőjét bámulva vártam, hogy elteljen az óra.

_________________________

Sziasztok! 💞
Újabb részt hoztam, megpróbáltam egy kicsit érdekesebbre írni, remélem, tetszett. Köszönöm, hogy elolvastátok.
Ezenkívül pedig meg szeretném köszönni a több mint 100 csillagot, te jó ég, hihetetlenek vagytok! Nagyon-nagyon hálás vagyok nektek, és iszonyatosan jól esik! Köszönöm 🥺❤️

következő rész hamarosan jön :)

ddorcii <3