A Sárkány, Akit Senki Nem Szeret /Aemond Targaryen/

38 - A Sosemvolt Királynő

Jessnek eddigi élete során háromféle látomása volt.

Voltak olyanok, melyek a víz felszínét alig fodrozó, gyenge hullámokra emlékeztettek, s amikről gyakorta nem is képzelte, hogy a jövőről szóltak volna, míg csak meg nem valósultak.

Voltak erőteljesebbek, melyeket ugyan külső szemlélőként nézett végig, de mégis hatással voltak rá, ízüktől az ébrenlét perceiben sem szabadulhatott.

És voltak testet-lelket felkavaró, intenzív víziók, melyek úgy csaptak át a feje felett, mint dühöngő tenger hullámai. Ezek az álmok erősebben hatottak rá, mint bármilyen esemény, ami a lélegzők világában valaha is megtörtént vele. Ilyen volt a legutóbbi látomása is.

Gyilkos örvényként rántotta magával, játszadozott tehetetlen, kiszolgáltatott lelkével, s valahányszor azt képzelte, hogy kiszabadult, a felszínre úszott és nagyot hörpölt a felszín jeges levegőjéből, a sötétség ismét magával ragadta.

Terhessége óta mind gyakoribbá váltak víziói, melyek a spektrum teljes hosszán mozogtak, s ő érezte, hogy egyre csak sodródik. Mind kevesebb kapcsolata volt a valósággal, környezete alig is hatott rá.

Megpróbált nem aludni, családja elvesztése felett érzett gyásza, férje iránti gyűlölete bőséges mennyiségű témát szolgáltattak neki az ébrenléthez, csakhogy valahányszor utolérte a kimerülés, az álmok még erősebben találtak rá.

Úgy érezte, mind kevesebb kapcsolata van az élettel, az egyetlen dolog, ami még józan eszével összekötötte, az a szíve alatt hordozott gyermek volt. Tudta, hogy nem hanyagolhatja el magát, hogy a terhessége óta átélt borzalmak talán már így is egy életútnyi traumával ajándékozták meg magzatát, de tehetetlennek érezte magát. Igyekezett legalább fizikai erőnlétére ügyelni, de ez is bajosan ment.

Aggódott miatta, hogy fia mindent megkapjon általa, amire csak a fejlődéséhez szüksége lehet, de a teste gyakorta elutasította az ételt. Valahányszor húst próbált magához venni, az rövid úton távozott belőle, az eddig rajongva imádott édességek pedig immáron taszították. Nem kívánt mást, mint harsogóan friss gyümölcsöket, na meg megnyugtatóan meleg, frissen sült kenyeret.

Értelmet akart találni a fejében, lelkében kavargó jelenésekben. Sosem volt különösebben tehetséges rajzolás terén, de igyekezte papírra vetni mindazon képeket, melyek éjszakánként meglátogatták. Nem sikerült, így gyorsan félredobta a hiábavaló próbálkozást és festéket ragadott.

Úgy tűnt, ez jobban beválik, minden lendületes ecsetvonással megkönnyebbültebbé vált, s rendszerint meglepetten nézte az eredményt, mikor a munkával végzett, s a szinte transzszerű állapot felengedett. A festmények éltek, lélegeztek, rút meséket meséltek.

Csakhamar napjai jelentős részét saját hálótermében töltötte, sarkig tárt ajtók és ablakok között, magában mormolva, gyakorta az ecsetet is elhajítva, hogy inkább ujjaival essen neki a vászonnak. Utóbb a földön ülve csodálta alkotását, és élvezte az átmeneti békességet.

Ez is egy olyan nap volt.

A lenyugvó nap saját festményt vetített a lány szobájának falaira, s Jess elsárgult az irigységtől, ahogy az égitest színekben gazdag alkotását figyelte. Hallotta, ahogy szolgálólánya a szobába lép, s öntudatra ébredve visszafordult saját munkájához.

Két sárkány szerepelt rajta, az egyiknek jellegzetes hosszú nyaka volt, a másik ormótlan teste szinte kitöltötte a képet. Mindössze sárgát és feketét használt, mintha az összekapaszkodva szárnyaló fenevadak csupán árnyalakok lettek volna. Nem először álmodott róluk.