A Sárkány, Akit Senki Nem Szeret /Aemond Targaryen/

37 - Árulók

Jessamyn nem csupán álmot látott, eggyé is vált vele.

Karhold leomlott falaira nyári hó szitált, s haladtában furcsán égette mezítelen talpát az aláterülő tüzes jég. Feltekintve egy hópihe szemébe szállt, ő pedig felüvöltött kínjában. Az agyát elborító fájdalom hatására végül önnön kezével szakította ki saját szemét.

Csak ment tovább. Keresett valamit, amiről meggyőződéssel tudta, hogy ott kell lennie. Végtelen lépcsőkön haladt felfelé, tornyok oldalán kapaszkodott végig, fel az égbe, egyenesen, mindig csak felfelé. Jobb lába kiszakadni készült a helyéről, ahogy egyre magasabbra mászott a málló falak között, ruhája lassan elrongyolódott és lefoszlott testéről, de ő csak ment tovább. Körmei megcsikordultak a köveken, majd egyenként leváltak ujjairól, ahogy újra és újra meg kellett kapaszkodnia, mert az alázuhanó kövek cserben hagyták. Maga mögött mindenütt véres lábnyomokat hagyott a szűzhóban.

Végre elérte a csúcsot. Úgy emelkedett ki a romok közül, mintha tó fenekéről, s elgyönyörködött az elé táruló észak semmi máshoz nem hasonlítható szépségében. Látta a haragvó tengert, a végtelen zöld mezőket, a sötét erdőket, a kietlen dombokat és a kegyetlenül éles, vakmerő sziklákat egyaránt. Látta az otthon mélységeit és magasságait, annak teljes, kegyetlen szépségében. Vad volt, hajlíthatatlan, gyönyörű.

Ekkor éles hangú rikoltást hallott, kihívással telit, halálos násztáncra csábítót, és két sárkány emelkedett az ég felé, s csak mikor képtelen magasságba értek, akkor csaptak össze, a levegő pedig beleremegett üvöltésükbe. Az Idegent hallotta tombolni, nem mást. Vér szitált a hóra, majd már nem is csak szitált, patakokban folyt, vörösre festve azt. A szárnyas fenevadak ekkor zuhanni kezdtek a lenyugvó nap fényében, irdatlan sebességgel száguldottak a föld felé, s Jess lába alatt megremegett a kő a beérkezésükkor. Elhalkult a világ, majd a hirtelen lezuhanó éjszakában felsírt egy gyermek, de aztán hangját mintha elvágták volna.

Nem maradt más, mint Jessamyn, a sötétség, s a combjain lassan alákúszó melegség.

----------------------

Aemond ágyában tért eszméletre, az átizzadt hálóing második bőrként tapadt testére. Nem tudta, mióta küzdhetett vergődve, a takaró kígyó módjára tekeredett rá. Bár mostanra csukott szemmel is megtalálta volna az ágy mellé állított tálat, valósággal kizuhant a fekhelyről afeletti igyekezetében, hogy azt elérje, s mikor tenyere, talpa a hideg kőre csattant, kissé magához tért, majd az edényhez kúszva istenesen belehányt.

Még nem emelte fel fejét, mikor férje már mellette térdelt, sápadt arccal hajolt fölé, hozzáérni képtelenül. Jess megpróbált felülni, de a rosszullét következő hulláma magával rántotta, üres gyomra küszködve próbált kiadni magából valamit, amivel nem tudott megbirkózni, mert az ott sem volt.

A torkából lassan feltörő savak fájdalmasan végigmarták egész bensőjét. Átvette Aemondtől a felé nyújtott vizet, s azonnal megbánta a mohó kortyot, mikor a kupát elejtve visszagörnyedt az ágytál fölé. Egész testében remegett, érezte maga alatt a hideg követ, de a bőre lángolásán nem enyhíthetett, s minél több hörgő légvételt vett magához, annál közelebb jutott a fulladáshoz.

- Vedd le rólam! – hangja inkább emlékeztetett visításra, mint beszédre, ahogy a testére tapadó ruhát tépdeste kétségbeesetten, s a herceg szokatlanul bizonytalan kezekkel bontotta le róla. Mondott valamit, de értelme nem juthatott el a tébolyodottan vergődő lányhoz.

Többé nem látta a szobát, nem érezte maga alatt a követ, nem érezte a férjéből áradó tűz és erdő szagát, csak a halált érezte, ami érte jött el, s immár megkönnyebbülés lett volna vele tartani.