A Sárkány, Akit Senki Nem Szeret /Aemond Targaryen/

12 - Észak

Aemond tudhatta volna.

Igazából tudta is, abban a pillanatban, hogy Vhagarral földet értek a Karhold kapuitól nem messze elterülő kietlen mezőn. Bár azt be kellett látnia, hogy egy fokkal több élet volt északnak ezen a pontján, mint Deresben, azért a különbség nem volt számottevő. Ez is csak egy újabb jeges pokol volt, amin jelentősen nem javított sem a tengerre néző kilátás, sem a hajszállal több zöld.

„Kibaszott észak." – morogta, miközben elgémberedett tagokkal lekászálódott sárkánya nyergéből. Még nem sikerült teljesen túltennie magát a Starkoknál elszenvedett vereségen, holott pontosan erre a végkimenetelre számított. Lord Stark pontosan olyan ostoba és érdektelen volt, mint amilyennek várta. Fel nem foghatta, hogy miért beszélt mindenki áhítattal vegyes tisztelettel az északiakról, mintha az is értéket képviselne, ha valakinek egyetlen önálló gondolata sem akad, és kizárólag arra alkalmas, hogy az elei által megszabott irányt kövesse, holta napjáig.

Közel járt hozzá, hogy porrá égesse egész Derest, de még közelebb, hogy az öntelt Cregan Starkot kardélre hányja. Észak védelmezője vérlázító stílusban kikérte magának, hogy a herceg felségárulásra bíztatja, ugyanis az ő atyja már hűséget esküdött annak az átkozott szuka nővérének évekkel korábban, s ha Aemond valóban olyan bölcs volna, mint ahogy magáról képzeli, nem is vállalkozott volna a hosszú útra, elvégre a Starkok hűségét nem lehet csak úgy megvásárolni.

Csakhogy Aemondnek meg kellett próbálnia, elvégre a Hét Királyság legnagyobb seregéről volt szó. Tisztában volt vele, hogy az északiak nehéz természetű népség, rendszerint jobban ragaszkodnak adott szavukhoz, mint a náluk élelmesebb déliek, és legtöbbször inkább megtörnek, mint hogy meghajolnának.

Csakhogy halványan élt benne a remény, hogy Cregan, fiatalabb lévén, mint a legtöbb nagy westerosi család feje, talán hallgat az értelmes szóra. Nem így történt. Az együttműködéséért járó legértékesebb jutalmat, - a lord fiának feleségéül ajánlott Jaehaerát – otrombán visszautasította, mondván egy farkas nem szorul néhány elfajzott sárkány kegyére.

Aemond legszívesebben üvöltött volna, de még egy visszafogott szemforgatást sem engedett meg magának. Még hogy farkas. Inkább öleb. Rhaenyra átkozott ölebe.

A tárgyilagos észérvek, a felajánlott javak és a burkolt fenyegetések egyaránt leperegtek a szürke szemű férfiról. Beszélgetésük hamarosan rosszról a lehető legrosszabb irányba fordult, s Lord Stark az éjszakára felajánlott szállással együtt határozottan kijelentette, hogy amennyiben a következő napsugár még Deresben éri a herceget, Vhagar a feje nélkül fogja hazaszállítani Aemondöt.

A herceg köszönte, de nem élt a lehetőséggel. Ugyan tudta, hogy rá is, sárkányára is ráfért volna a pihenés, úgy számította, hogy még napnyugta előtt képesek lesznek elérni Karholdot.

Így is történt. Még nem ért a Vhagarhoz intézett intelmei végére, mikor közeledő patadobogásra lett figyelmes. Az érkező nyolc, vértekbe és prémbe burkolt lovag tisztes távolságban megállította lovát a fenyegetően morgó sárkánytól.

- Aemond herceg. Lord Karstark örömmel lát. Kérlek, tarts velünk. – Aemond szótlanul fellendült az elé vezetett ló hátára, és intett, mehetnek.

Karhold várának nagycsarnokába lépve kellemes meleg csapta meg.

- Hercegem. – medveszerű férfi tartott Aemond felé, karjait széttárva, arcán joviális mosollyal.

- Lord Karstark. – bólintott kurtán a fiatal férfi.

- Már előkészíttettem a legnagyobb vendégszobánkat a részedre. Bizonyára átfagytál Deresben. – Lord Torrhen kékeszöld szeme ravaszul megvillant.