Sárkányok háza: Tűzcseppek

Királyi vadászat

Az ég alja már élénken vöröslett, de a nap még nem bukkant fel a hegyek mögül, amikor Ser Criston Cole kilépett a testőri porta kapuján. A kapu hosszú kőútra nyílt, ahonnan tisztán látni lehetett a feketére meszelt vártornyot. A tágas udvart emeletes kőházak uralták büszkén, mely a nemesek lakta városrész szélén állt, az örömtanyához közel. Jelenleg Ser Harwin, a király első lovasa, Westeros fehér sárkánya volt az úr a házban – őfelsége reá bízta a porta és a hozzá tartozó szolgálószemélyzet felügyeletét. Ser Criston, aki mindenki másnál korábban ébredve hagyta el a házat, a legfiatalabb volt tizenkét fivére közül – éppen hogy betöltötte a harmincat. Kissé vállig érő, göndör szálú, fekete haját hátra simította, férfias, izmos testére csak egy selyeminget húzott, habár csípős volt még a hajnal. Derekára szoros bőrövet kötött, melyről a kardja, a tőre, a tarsolya meg az evőkése függött. Hátán egy hosszú íjtokot vetett keresztbe, más egyebet nem vitt magával. A kapu előtt állva pár pillanatig tétovázott; körbenézett a hajnali napsütésben. Balra tőle nem messze a folyó, azon túl a velaryonok városrésze. Jobbra tőle a nemesek házai, majd a királyi vár, azon túl pedig a roppant hegyoldal. A fiatal férfi nekiiramodott, szemközt a hömpölygő folyónak. Futólépésben indult, majd egyre gyorsabban szedte a lábát, két karját ökölbe szorítva, és futás közben erős, lendületes ütéseket osztott ki dühében. Az elmúlt fél év alatt minden áldott nap kínozta magát, sanyargatta a testét, edzette az izmait, akár a lovag a páncélt, mielőtt a nap felkelt volna. Harcos akart lenni, keményebb és fürgébb még legidősebb bátyjánál, a király kegyeit élvező Trisztánnál is, aki szinte példátlan elismeréssel került feljebb a nemesi ranglétrán. Néhány éve még csupán egy szakaszt irányított, most meg már lovag, sőt királyi segítő. Egy nap majd ő is megmutatja mire képes, csak jöjjön el mihamarabb az ideje. Az ifjú Ser Criston erre a gondolatra még gyorsabban futott és fürge vadként kerülgette a bokrokat. Addig nem volt elégedett magával, míg égő fájdalmat nem érzett a tüdejében és a vádlijában. A folyó partján megállt, lehányt magáról mindent, és anyaszült meztelenül belevetette magát a jéghideg vízbe, hogy újult erővel ússzon szembe az árral, dacoljon a természet erejével. Éppen akkor jött ki és vette vissza finom selyemingét, fehér alsónadrágját, gyapjúharisnyáit és marhabőr cipőjét, amikor a nap első sugarai megcsillantak a vadul hömpölygő víztükrön, és a testőrök közül néhányan megjelentek a sziklás parton.

- Adj' Isten, Ser Criston! - köszöntötték a férfit, aki vacogva biccentett feléjük, majd nyakát és vállát megropogtatva visszaigyekezett a nemesi porta irányába. Nem ment azonban rögtön a házba, hanem mivel a teste addigra megszáradt, átmelegedett, úgy döntött, körbejárja kicsit a városi földbirtok környékét. Testvérei apjukkal együtt két nappal ezelőtt érkeztek, és még nem volt alkalmuk körülnézni Westeroson. Azt már elsőre felmérték, hogy ritka gyönyörű birodalom, amelyet élénken zöldellő erdők és sziklákkal tarkított hegyvonulat övezett. Az egész hely varázslatos és fenséges, mintha valóban sárkányok és királyok lakhelyének teremtetett volna, bár Viserys Targaryen előtt senkinek sem jutott eszébe, hogy itt építse ki uradalma központját. Criston a város keleti oldalán végighúzódó erdőben megpillantott egy fácánt, amint két jól megtermett mezei nyúl elől menekült. A férfi rendkívül szórakoztatónak találta a látványt. Az állatok nem törődtek azzal, éppen melyik király erdejében verik fel a csendet, minden figyelmüket a hajsza kötötte le. Criston azelőtt sosem látott fácánra vadászó nyulakat, így el sem tudta képzelni, hogy mi okból kergetik szegény madarat. Gyorsan leakasztotta hátáról a keresztbe vetett íjtokot, kioldotta a felső végét, és előhúzta belőle apjától örökölt íját. Ez volt a családjától származó egyetlen öröksége, egyben a fehér köpenyen kívül a legbecsesebb tulajdona is. Naponta gyakorolt vele, és rendszeresen ápolta, gondozta a régi fegyvert, nehogy valami baja essék. A kitartó gyakorlatozás eredményeként már egyetlen pillanat alatt felajzotta az íjat, miközben a szemét végig a kergetőző állatokon tartotta. Vesszőtegezt ugyan nem hozott magával, de nem is volt rá szüksége. Az íj bőrtokjában mindig tartott pár szál nyílvesszőt. Ez alkalommal is azokat húzta elő, kettőt a bal kezébe fogott, mellyel az íját is markolta, egyet az idegre helyezett, miközben óvatos, de fürge léptekkel közelített a fácán és a nyulak felé. Cristonnak esze ágában sem volt a királyi vadászat napján vad nélkül visszatérni a várba. A fácán még párszor váltott irányt, mielőtt rálépett egy ösvényre, hogy tovább iszkoljon. Pár pillanatnyi idő múlva a két nyúl is megérkezett a keskeny földsávra. Criston megtorpant, felemelte apja íját, megfeszítette az ideget, és lőtt.

Pirkadatkor a nap hosszúra festette az árnyékokat Westeros utcáin. A piacok kakasai egymással versengve kívántak jó reggelt, a patás állatok hangosan bömbölve dugták ki fejüket istállójuk ablakán. Az egész birodalom nagy napra virradt, az udvarokon annyi tyúkot, kacsát meg libát nyakaztak le a szolgálók, amennyit jóformán sosem szoktak. Ünnep volt aznap: Aegon Targaryen herceg harmadik születésnapja. A konyhán is nagy volt a sürgés-forgás, a kemencékben lobogott a tűz, az üstökben forrt a víz. A cipók és különféle lepények már a kemencepadkán sorakoztak begyúrva, sütésre készen. A szolgák egy része zöldséget, gyümölcsöt hámozott és szeletelt fel különféle tálakba, a többiek a leölt szárnyasokat és háziállatokat kopasztották, belezték, mosták.

- Ki volt az az ökör, aki nem élezte meg a hússzeletelő kést? - hangzott a mérgelődés Viserys szájából. - Melyikőtök dugta el a nagy üstkanalat? Miért csak az asztalok fele van letörölve? Belegyúrjam a tortába a sárkánytojást is?

- Hozzatok egy dézsa vizet, gyorsan! - szólt Rhaenyra, a konyha és úgy általában a teljes szolgálószemélyzet felügyelője.

- Leányaim, annyi vért locsoltatok szét a kőpadlón, hogy borzasztó! Figyeljetek oda jobban, remélem nem nagy kérés! - zsörtölődött Viserys.

Ebbe az éktelen lármába, csörömpölésbe, lázas készülődésbe váratlanul betoppant Ser Criston. Igencsak meglepődött. Nemrég még a királyság összes alattvalója az igazak álmát aludta, most azonban a gőz és az ételszag szinte arcul csapta, alighogy megérkezett. Íja ekkor már ismét a tokjában pihent, keresztülvetve a vállán, mellette három nyílvesszővel. Jobb kezében büszkén tartotta zsákmányát: két nyulat és egy fácánt, lábuknál egy vékony bőrzsineggel összekötve.

- Hát ezek? - lépett elébe Rhaenyra. - Azt hittem, ma csupa szárnyas lesz a lakomán.

- Ezeket magamnak lőttem - mosolygott Ser Criston. - Vegyétek ki az éteksorból, hadd tartsam meg!

- Jól van - vette át a friss húst a lány -, de több öncélú vadászatot ma nem akarok! Most a szolgálók törhetik a fejüket, hogy mi készüljön ezekből.

A további békétlenkedést Criston már nem hallotta. Hátat fordított Rhaenyrának, és megvető gúnnyal hagyta ott a konyhát.