Sárkányok háza: Tűzcseppek

Egy Stark férfi kötelessége

Napszállta után Sabithát a szolgálóleányai levetkőztették, megfürdették, tiszta, illatos hálóinget adtak rá, és befektették az ágyába. Tudta, mi következik: felkészítették rá. De ahogy meghallotta a folyosóról a közeledő lépteket, majd a nehéz kilincs nyikordulását, remegés lett úrrá az egész testén. Egyetlen porcikája sem kívánta azt, aminek ezután kellett jönnie. Félt, rettegett tőle. Rodrik rá sem nézett. Ő is hálóinget viselt, és puha papucsot. Az ágyhoz érve kilépett a lábbeliből, lefeküdt a felesége mellé. Nem mozdult. Csak feküdt a hátán, és a festett mennyezetet bámulta, lassú, nyugodt légzéssel. Sabitha közben némán, a könnyeit nyelve fohászkodott. Az ő légzése cseppet sem volt nyugodt, és ezt a férje is észrevette. Kis idő múltán Rodrik kimászott az ágyból, visszalépett a papucsába, és a szoba kellős közepén álló gőzölgő fürdődézsához sétált. Jókora farkasbundát terítettek mellé a hideg kőpadlóra, hogy a férfi arra szállhasson ki, ha végzett, és egy széket készítettek melléje, rajta egy nagy vászonkendővel meg a herceg tiszta ruháival. Rodrik hallani sem akart róla, hogy szolgák öltöztessék. „Csak a kinyalt seggű, kényes buzeránsok nem képesek maguk felöltözni!" - hangoztatta mindig, ugyanakkor szégyellte hegekkel borított testét, és nem akarta, hogy a pórnép az ő sérüléseiről pletykáljon, amikor épp nincs jobb dolga. A végén még gyengének néznék, sebesült, kivéreztetett vadnak, és ki tudja, annak miféle vége lenne. Miközben a forró vízben ázott, elmerengve simított végig heges testén. A szobában félhomály uralkodott. Az ablakok bezárva, hogy még több meleget tudjanak odabenn tartani. A sarokban egy régi kandallóban ropogott a tűz, annak a fénye adott némi világosságot, de a falakon se régi pajzsok, se kárpitok nem hirdették a palota urának gazdagságát. Mors Martell termei leginkább úgy festettek, mintha épp tegnap fosztották volna ki őket: itt, a hálóhelyiségben csupán egy dézsa és egy egyszerű ágy, meg néhány láda, az étkezőben csak egy kecskelábú deszkaasztal és pár szék. Semmi cicoma, semmi dísz, semmi felesleges csecsebecse, még az anyja lakrészében sem. A király ugyanis a birodalom összes pénzét megszállottan a serege fejlesztésére költötte. Az volt az igazi családja: a dorne-i bandérium. Nekik szentelte minden idejét, minden szeretetét, és ha éppen nem volt elég pénze, hát eladott valamit a palota berendezéséből, hogy zászlóalját és annak félelmet keltő hírét fenntarthassa. A sarokban álló kandallót is rég le kellett volna cserélni egy jó cserépkályhára, de mindig akadt egy szekér lándzsa, néhány tucat új sisak, több száz pajzs vagy pár láda jó minőségű, sodronyvértnek való fémkarika, amit jó áron meg tudott vásárolni, és az ilyesmi neki sokkal fontosabb volt egy napkoronggal díszített cserépkályhánál. Rodrik behunyta a szemét, alámerült a forró vízben, hogy megpróbálja lemosni a mulatozás mocskát selymes szakálláról és göndör hajáról, közben pedig azon gondolkodott, vajon mennyi adót sikerült Deresben beszednie Bolton intézőjének, amíg ő távol volt. A legutóbbi zsákmány nélküli hadjárat őt magát is érzékenyen érintette, hiszen különleges bővítésre készült. Egyrészt végre ki akart állítani száz nehézlovast, csak még azt nem tudta, hogy fel tudja-e tölteni a bandérium létszámát újabb száz fővel, vagy a már meglévő ötszáz közül kell-e kiválasztania annyit, ahányat kiképezhet a nehézfegyverzetű harcmodorra. Másrészt, amióta csak hallotta, hogy a Folyóvidéken mekkora pusztítást vittek végbe előbb a fehér köpenyes lovagok, aztán Daemon Targaryen aranyköpenyesei, azóta azon gondolkodott, hogyan szerelhetne fel legalább ezer-ezerötszáz talpast, és azokat oly módon kiképezni, hogy ha kell, kiváló sárkányölő íjászok legyenek, de ha arra van szükség, közelharcban is komoly erőt képviseljenek. Rodrik úgy vélte, a Stark-ház tagjai közül ő képviseli legigazabb módon őseik hagyatékát. Ötszáz évnél is több idő telt el azóta, hogy a Deresből és a Hantvégből származó Grey- és Karstarkok egyesítették erőiket, s az azóta eltelt idő alatt jócskán megszaporodtak a család ágai, lassan megszámlálhatatlan nemesurat és hölgyet adva az Északi Királyságnak. A legtöbben, mint az északiak általában, a földszerzést tekintették legfőbb feladatuknak: az egykori hófödte bércekről indulva megszerezték a Hideg vidék jókora részét, birtokosok lettek a téli városokban, ahol várat is emeltek, csakúgy, mint a Nyakon, Óvárban és Deresben. Törtkő volt a Starkok legerősebb központja, s az ottani ősi birtokokon akkoriban osztoztak a rokonok, amikor Brandon király még javában küzdött az északi királyság trónjáért – a H. u. 12-ik esztendejében. Mind nagy birtokszerzők voltak tehát, kivéve Rodrikot, aki száműzött hercegként meglehetősen messze sodródott Deresből, de ezt nem is nagyon bánta, mert egészen másban látta a Stark nemzetség ősi erejét: a hadakozásban. Felmenői közt tudhatta azt az Artos Stark hadurat, aki Jack Musgood oldalán verte szét Vörösszakállú Raymun vezér vad hadait, de köztük volt az a bátor Építő Brandon is, aki Hódító Aegon idejében megölte a Nyak láp sárkányát. Rodrik Stark tehát úgy vélte, ilyen apák nyomában csak úgy járhat tiszta szívvel, s csak akkor jogosult az ősi címer használatára, melyen a hófehér mezőbe festett szürke rémfarkas pont a Nyak láp sárkányának erejére emlékeztet, ha kiváló harcosként, könyörtelen farkasként szolgálja a birodalmat. S ahogy nagy hírű ősei is egy-egy uralkodó megingathatatlanul lojális bástyái voltak, úgy kell neki is szolgálnia Deres népét. Ez volt saját becsületkódexe, íratlan, ám sziklaszilárd törvényekkel. Ebből adódott az is, hogy bár a cicomás ruhákba bújt, nyers modorú Freyeket ki nem állhatta, a leggazdagabbhoz mind közül, azaz saját apósához fenntartások nélkül hűséges volt. Szenvedélyes gondolataiból az ágy nyikordulása zökkentette ki. A zsírozatlan rugók olyan csúf, fémes hangon nyikorogtak, amitől Rodrik önkéntelenül, fájdalmasan összerándult. Nehezen viselte, ha meghallotta, hogy fém csikordul fémen. Egy alkalommal még a saját szakácsát is félholtra verte, mert az túl hangosan fente a késeket, amitől a herceget őrjöngő dühroham kerítette hatalmába. Maga sem értette, miért, de egyszerűen nem tudott uralkodni ezeken a gyilkos haragú kirohanásain.