Sárkányok háza: Tűzcseppek

A lovagkirály első útja

H. u. 132. évének elején az idő kezdett zordabbra fordulni. A tél közeledett, és Beesbury nagyúr erősen dideregve bújt ki a több réteg takaró alól. Magára öltötte farkasbundáját, és kezét dörzsölve, futva indult el a kastély szentélye felé. Reggeli imáit minden porcikájában reszketve, vacogó fogakkal mormolta el, aztán a toronyhoz sétált, megragadta az erős kötelet, és harangszóval ébresztette a vár lakóit. Ser Harwin, aki rendszerint rögtön felpattant a harang első néhány kondulására, ezúttal észre sem vette, hogy már felkelt a nap. Csak amikor Vad Sam benyitott hozzá a hálókamrába, akkor pattant fel a szeme.

- Itt az idő, Harwin - közölte Sam büszkén csillogó szemmel.

A nap sápadt fénnyel világította meg Tarth szigetét, amikor a tüzeket már meggyújtották, az utolsó tál mézes kását is kiosztották, és Criston Cole bandériumának tagjai nehéz búcsút vettek az otthon maradóktól. Cristont Osmund Lannister, Robin Darklyn és Griffith Goode beszélte rá, hogy vonuljon be hadseregével Velaryonba, de nem kellett különösebben győzködniük – ment magától is. Készen állt rá, hogy a Rhaenys királynéval folytatott tárgyalás kudarca után, számos új harcossal felduzzasztva sorait, több száz órányi szigorú gyakorlatozást és lovagi tornát követően ismét nekiveselkedjen, és megmutassa az erejét – hogy közel másfél hónap után elutazzon Hullámtörőre, immár Viharvég uralkodójaként, a viharföldek fehér köpenyes lovagkirályaként, és mindent megtegyen érte, hogy mind az öt gyermekével térjen haza onnan. Az előkészületeket már napokkal korábban megtették, így aznap reggel nem kellett sokat várni az indulásra. Amikor a hátasok is készen álltak, mint a megrakott szekerek, Criston lehajolt Axel bölcsőjéhez. Jelen pillanatban ötlete sem volt, mit is mondjon neki. Végignézett a csecsemőn, aki görcsös erővel fogta az ő jobb kezét, és csücsörített szájjal meresztette az apjára hatalmas barna szemét. Criston nem tudta, vajon még mindig idegennek tekinti-e őt, vagy az a tiszta tekintet inkább afféle felismerés, miután annyi időt töltöttek együtt, és ő most továbbáll.

- Légy erős, amíg távol leszek! - mondta a férfi, és gyengéden simította meg a csöppség arcát, a fejbőre alól kikandikáló fekete tincseket. - Ígérem, vigyázok magamra, hogy épségben hazatérhessek hozzád. Vigyázz magadra, kis hercegem, szeresd jóanyádat, és mindig hallgass rá, mert ő csupa okosságot tanít majd neked!

A kisfiú élénken mocorgott a karjaiban, Criston pedig homlokon csókolta őt, aztán visszafektette a bölcsőjébe és sóhajtva emelkedett fel. A lovához odafordulva meglepetten látta, hogy Johanna is nyeregben ül: ott várt rá Aemond hátán, közvetlenül Elston sárkánya, Aelyx mellett.

- Hát te meg mire készülsz, Johanna? - szólt szigorúan Criston. - Azt hittem, ezt már megbeszéltük.

- Megbeszéltük - felelte a királyné, akiben csak úgy lángolt az elszántság. - Már lovagolnom sem szabad?

- De, azt szabad - szállt nyeregbe a férfi is. - Csak épp nem gondoltam, hogy sárkányháton akarsz elbúcsúzni tőlem.

- Ne aggódj, uram! - léptetett oda melléjük Harwin. - Megbeszéltük, hogy csak a keresztútig jön, aztán onnan szépen visszarepül. Úgy lesz-e, királyném?

- Úgy lesz - nézett rá kicsit sem barátságosan Johanna. - Akkor hát indulhatunk, vagy továbbra is úgy akarsz velem beszélni, Criston, mint valami gyámoltalan háziasszonnyal?

Criston Cole még utoljára körbenézett a várkastélyán, az udvaron felsorakozott háznépen. Szemernyi kétsége sem volt felőle, hogy amíg távol van, minden rendben fog menni: kiváló emberekre bízta a tennivalókat, elegendő fegyverest hagyott a falak védelmére, a búcsú pillanatában mégis összeszorult a szíve. Ki tudja, mikorra térhet vissza? Remélte, hogy fél év múlva ilyenkor már ismét a saját ágyában alhat, a felesége mellett.

- Isten veled, királyuram! - integetett neki Beesbury, amikor a lovag megsarkantyúzta éjfekete hátasát. - Ne aggódj: amikor visszatérsz, mindent épségben találsz majd! Te csak féld a Hetek Istenét, és tedd a dolgod legjobb tudásod szerint!

Johanna egészen a keresztútig nem szólt hozzá. Akkor nem bírta tovább, ránézett, és Criston észrevette, hogy könny ül a szépvágású, smaragdzöld szempárban.

- Azt kívánom, bárcsak meg tudtam volna védeni a gyerekeinket - szólalt meg a nő -, hogy bár sosem bíztam volna meg Aemond Targaryenben!

- Úgy véled, hogy én nem tehetek semmiről?

- Nekem kellene veled tartanom. Ki fog téged megvédeni a csatában, ha én nem leszek ott?

Criston hangosan felnevetett. Kihajolt a nyeregből, két kézzel megfogta a feleségét, és egyetlen mozdulattal átemelte Aemond hátáról a törékeny, ám annál harciasabb Targaryen királynét a lovára. Egymással szemben ültek, meglehetősen kényelmetlenül, de ezzel akkor és ott egyikük sem törődött. Criston megcsókolta Johannát, aztán jobbját a felesége arcára helyezte.

- Terád most minden eddiginél nagyobb feladat vár - mondta neki, mélyen a szemébe nézve. - Én ölni megyek, te viszont neveled a legkisebb gyermekünket. Axel az egyetlen, akinek a jövője a te kezedben van. Azt kérded, ki fog megvédeni a csatában? Te fogsz. Ott leszel velem minden éjjel, minden reggel, minden nap minden órájában. Ne félts engem: tudom, hogy haza kell térnem. Hozzátok, a többi gyerekünkkel. Értetek.

Most Johanna csókolta meg őt – hosszan, nagyon hosszan –, és az a csók többet mondott bármelyik szónál. Aztán a Targaryenekre jellemző ügyességgel, amilyenre egyedül ő volt képes, visszapenderült Aemond nyergébe.

- Menned kell - suttogta rekedten. - Bármikor is térsz vissza, én itt foglak várni.

Cristonnak az a gondolata támadt, hogy bizonyára megbolondult. Hova megy? Hiszen éppen egy olyan életet készül maga mögött hagyni, amilyenre mindig is vágyott – jobban mondva, amilyenről korábban álmodni sem mert. És legfőképpen: élete szerelmét, Johannát hagyja itt, a feleségét, akinek bele fog őrülni a hiányába. Itthagyja a testének melegét, a csókja finom ízét, azt a zöld szempárt, ami azonnal rabul ejtette, amikor először belenézett... Mégis hova a fenébe megy?! De akkor már késő volt: a lova vitte előre, és egy kisebb hadtest követte őt az úton. Ser Harwin hátul baktatott, mellette Osmund haladt. A Lannister vidáman kérdezte a Strongtól:

- Örülsz, hogy életedben először végre láthatod Velaryon földjét?

- Egy fészkes fenét! - dünnyögte Harwin. - Engem a velaryonok elárultak, kisemmiztek és halálra ítéltek. Velaryon földje a seggem...

Osmund csodálkozó pillantására aztán csak legyintett:

- Jól tudod, hogy az urunknak nem csak vérszomjas fegyvertársakra van szüksége egy ilyen hosszú úton, hiszen te is azért vagy itt - magyarázta a száját húzva. - Mihez kezdene Criston Cole nélkülünk? Nélkülünk már a tenger partjáig sem jutna el ez a kompánia.

Osmund összehúzott szemmel vizslatta a férfit.

- Csak nem félsz a háborútól, Harwin?

- Már hogyne félnék! - csattant fel amaz. - Bolond, aki nem fél tőle. De nézd ezt a sok fegyveres marhát, akik már alig várják, hogy harcolhassanak! Ugyan ki merné közülük bevallani, hogy számára nem a fegyverek csörgése és a halálsikoly a legkellemesebb melódia, és hogy sokkal szívesebben ülne egy cserépkályha előtt, mint egy vágtató csatamén nyergében? Én mondom, Lannister uram: nagy bátorság kell ma a gyávasághoz!

Így hagyták maguk mögött a viharvégi Tarth szigetének Esthajnal várkastélyát: több mint ötezer könnyű- és nehézlovas, a feketerévi és Lannister katonák mellett több száz viharföldi tegzes, hű szolgák és csatlósok, s leghátul, a társzekerek mögött a beszédes Ser Osmund és a feszült Harwin Strong. Johanna addig ült a sárkánya nyergében a keresztútnál, amíg Criston bandériuma teljesen el nem tűnt a láthatáron. Aztán letörölte arcáról a könnyeit, visszafordította Aemondot a kastély irányába, és amint leszállt a fekete Targaryen sárkányról, karjába vette gyermekét, aki virgonc rugdalózásba kezdett.