Sárkányok háza: Tűzcseppek

Viserys közbenjárása

Szeles, hűvös késő őszi délután volt. Kis csapat fáradt lovas poroszkált végig a királyi székváros utcáin, egyenest Viserys Targaryen trónterme felé léptetve. Fél tucat könnyűvértezetű lándzsás, élükön egy jól megtermett, szűkszavú férfival. Ez utóbbi valaha Harcos Hit növendék volt, aki a rend feloszlatása után egy kiugrott lovag szolgálatába szegődött, és bár évekig gondtalanul éltek, a vége ennek a szolgálatnak sem lett sokkal vidámabb.

- Criston! - kiáltott fel derűsen Ser Gwayne Hightower, a királyné öccse, a porta fő felügyelője, Viserys király nem hivatalos intézője, amikor megpillantotta az érkező csapatot. - Csakhogy épségben visszatértetek!

Az egykori Királyi Segítő kitárta a porta kapuját a lovasok előtt, akik lekászálódtak a nyeregből, majd szótlanul vezették hátasaikat a porta végén álló istállóba. Criston másra sem vágyott, csak egy tál friss, meleg ételre, egy kupa borra, egy kiadós alvásra és Johanna ölelő karjaira. Míg az istállóban szöszmötöltek, ő hátramaradt, hogy négyszemközt beszélhessen az intézővel.

- Alig ismertem rád - mérte végig Ser Gwayne. - Csapzott haj, borostás arc, és persze rád férne egy alapos fürdés. Mondd csak, aludtál egyáltalán az elmúlt hónapokban?

- Nem sokat - felelte Criston kurta, elcsuklott hangon.

- Tudom, mennyire fontos neked, hogy megtaláld Johannát - mondta kimért hangon a másik. - Nekem és a nővéremnek is az. De nem hajthatod úgy az embereidet, mintha a rabszolgáid lennének. Nem veszítheted el a fejed, különben beleőrülsz a kutatásba, annak pedig semmiképp sem lesz jó vége.

A daliás külsejű férfi nem felelt, csak nézett maga elé véreres, könnyező szemmel. Arcát por borította, úgy festett, akár egy rabló valami lobogó nélküli bandából, akiket a Városi Őrség lovagjai üldöznek éjszakánként.

- Na és jutottál valamire? - kérdezte Ser Gwayne. - Találtatok valami nyomot?

Criston szomorúan megrázta a fejét.

- Ettől tartottam - sóhajtott fel az intéző. - És van egy olyan érzésem, hogy útra kelhettek akárhányszor, akárhányan, bármennyi időre, akkor sem fogjátok őt megtalálni.

- Tévedsz - felelte halk, de nagyon is kemény hangon Criston, mire a másik megcsóválta a fejét.

- Igazad van, nem tudhatom biztosan. Ez csupán megérzés. Mégis úgy hiszem, igazam lehet. Ha Johanna még élne, már rég megtaláltátok volna.

- Van még mondanivalód számomra? - fortyant fel hirtelen a férfiú. - Mert ha nincs, akkor nesze, itt a gyeplő, gondoskodj a lovamról, míg én beszélek a királlyal.

Ser Gwayne hátravezette a fáradt hátast, Criston pedig sietve lerázta ruhájáról a piszkot, mielőtt belépett volna a várba, hogy megkeresse az urát. Továbbra is élénken élt emlékezetében az az álomszerű éjszaka, amikor Johanna Hightowert az ezüstös holdfényben a hercegnő ágyába csábította, és magáévá tette. Az a tény, hogy Rhaenyra Targaryen tanúként jelen volt a szenvedélyes, elhálási rítuson, más meg egyáltalán nem is tudott a dologról, azt a legtöbb udvarhölgy csapásként élte volna meg. Johanna azonban más volt: ő szüzességi fogadalmat tett, sosem akart férfival lenni, s hogy Criston mégis lefektette, azt szerelmi ajándékként élte meg tőle, aki többet jelentett számára egyszerű kalandnál. Criston azelőtt nem tudta elképzelni, hogy valaki őszintén szeretni fogja, hogy gyermekekről kell gondoskodnia, és lovagok tucatjainak osztogatnia különféle parancsokat. Ő mindig is a fehér köpeny árnyékában kívánta leélni az életét: számára a Hódító Aegon Lovagrend is egy ilyen ügy volt, Viserys királynak meg egyenesen az életcélját köszönhette, és mellette a birodalomban egész közel került ahhoz, amit mások felemelkedésnek neveznek. Atyja déli hadjárata után, amikor egy kis időre ő maga dönthetett a saját sorsa felől, felkereste Viserys királyt, és felajánlotta fegyvernöki szolgálatait Királyvár fehér sárkányának. Így került a westerosi udvarba, ahonnan utoljára indult közös hadjáratra Ser Gwayne Hightowerrel. Azóta viszont másból sem állt az élete, mint az egyre reménytelenebbé váló kutatásból.