Sárkányok háza: Tűzcseppek

Daemon akarata

A Starkokkal való szövetség jobban sikerült, mint Criston várta. Jon Starkról, akinek a hadtáborába seregszemlére érkezett, kiderült, hogy az említett Rideghon is a birtokában volt – többek között. Emellett volt még saját birtoka is a Fagyos Parton, attól nem messze meg hídja, amin vámot szedetett a vadaktól. Voltak továbbá szántói, egy szép darab erdője északon, ahol ráadásul egyedül ő makkoltathatott, vadászni viszont engedett másokat is – rögtön azután, hogy fizettek neki érte. Egy nyár-szigeteki aranybánya bevételeiből szintén részesült, és említett valamit bizonyos braavosi piaci jövedelmekről is. Röviden és egyszerűen szólva: nem számított nincstelen embernek. Cristonnak fogalma sem volt róla, Jon és az Éjjeli Őrség tagjai hogy s mint hozták össze neki Rodrikkal a találkozót, de kiváló munkát végeztek, az egyszer biztos. A lovagkirálynak ugyan Királyvár túlfeléig kellett utaznia, ám ott a Starkok kellő tisztelettel fogadták, és rögtön tudták, miért érkezett. Cserébe ő maga is kitett magáért: legszebb páncéljában léptetett be a sátortáborba – hol volt már ekkor a hófehér köpeny! –, nyomában egy tucat lándzsás lovasával, jobbján Ser Harwinnal, balján Ser Osmunddal, hogy lássák, nem egy uralma vesztett király érkezett hozzájuk. Az Ifjú Farkas, akin egyértelműen látszott, hogy készen áll megütközni a Targaryenekkel, másnapra nem várt meglepetést tartogatott. Egy közeli szentélyhez lovagoltak, amelyet a westerosiak állítólag a híres koronaföldi csata emlékére emeltek. Ez is, csakúgy, mint Áldott Baelor szentélye, előbb kápolna volt, csak később bővítették templommá.

- Apám itt vesztette el a fél karját, ebben a különösen véres küzdelemben - mesélte Rodrik. - De túlélte. És élete végéig azt állította, ha nincs egy bizonyos Kermit Cole, többet is veszített volna a fél karjánál. Arra gondoltam, vajon nem távoli rokonod-e ez a nevezett hős, lovagkirály uram.

Cristonnak nagyot dobbant a szíve.

- De igen - felelte döbbenten. - Apám nagybátyja és egyben mestere volt, habár mindenki úgy tudja, ő a nagyapám. Ha nem is vér szerint, de valóban apja volt az apámnak.

- Akkor hát jöjj - szállt le a nyeregből a vaskirály -, hadd mutassak valamit!

A szentély belül jóval nagyobb volt, mint kívül. Egyik félhomályos traktusában fekete-vörösmárvány síremlék rejtőzött. A szarkofág alvó nőt ábrázolt: egy Targaryen királynét. Teljes pompájában szunnyadt a márványba zárt asszony. Arca nemes, szelíd, mintha élne, csak aludna. Alakja egy erős jellemé; még így is tiszteletet parancsolt. Ahogy ott álltak fölötte, a viharföldi lovagkirály önkéntelenül is lehalkította a hangját, miközben a síremlék valyr nyelvű feliratát betűzte:

- Johanna Targaryen emlékének szentelve - fordította mellette halkan Rodrik -, aki hősiesen védte önmagát és gyermekét, támadva a háza ellenségeit, erősen megkínzottan, koronáját, birodalmát a feltámadás és az örök élet biztos reményében a H. u. 132. évében, életének negyvenhatodik esztendejében az Esthajnal várban tette le. A síron túl is él az ereje.

- A síron túl is él az ereje - ismételte Criston fojtott hangon, egészen megrendülve a tragikus élménytől. - Nyugodj békében, szerelmem!

Criston sírva ráborult a szarkofágra. Lélekben átölelte a gyönyörű Johannát és a halott kis Axelt. Aki nem Westerosban hal meg, nem nyugodhat a sárkányok földjén – így szólt a Targaryen-ház törvénye. Beesbury nagyúr ezzel szemben egy szóval sem ellenkezett, míg Daemon eltemette az összezúzott testet a szentélyben egy szomorúfűz mellett, amikor pedig a balzsam már beborította anya és újszülött gyermeke testét, ő készítette el a márványszarkofágot, és ő volt az, aki csöndes halotti imát mormolt a friss sír mellett. Criston egész nap ott térdepelt szótlanul, halottfehér arccal, görcsösen sírva.