Sárkányok háza: Tűzcseppek

Aemond bosszúja

Rhaenyra Targaryen és válogatott kísérete nyár elején hagyta el ismét Sárkánykő birodalmát. Ugyanazon az úton, melyen az elmúlt hónapokban végigjöttek, s amely keresztben szelte át a Keskeny-tengert, elindultak Viharvég partvidékére. A királynő egyszer sem nézett hátra, s egyetlen könnycsepp nem gördült le az arcán. Belül azonban feszült volt. Óvárosban, ahol Viserys Targaryen sírját őrizték, néhány napra megszálltak, s itt Rhaenyra újfent adakozott a Hit Harcosainak, amennyit még e célból megengedhetett. Apjához intézett imája kétségek közt őrlődő, lelke mélyéről fakadó fohász volt. A szívét valamiféle sötét rettenet kerítette hatalmába, szörnyű előérzet mardosta, amióta csak háta mögött hagyta a sárkányoktól hemzsegő várost.

- Mi lehet az oka, hogy Westeros mérges viperák fészkévé vált? - tűnődött magában. - Hiszen milyen dicsőséges birodalom volt hajdanán, mely a világ szegletén fekszik, s most mennyi gonoszság hatja át, mennyi gyűlöletet árasztanak e csodálatos hely lakói. A Vastrón, mint egy sötét árny, pengéiből kilövelli sárkánymérgét a levegőbe, amit a Hightowerek mélyen magukba szívnak, s átlényegülnek tőle valami gonoszabbá, valami kígyószerűbbé eredeti mivoltuknál. S én ebből a mérgező fészekből menekültem el a fiaimmal. De nem én jutottam el idáig - őrlődött tovább magában. - Te voltál, Viserys, te dicső király, te átkozott apa! Hét pokol... Hiszen magad is onnan származol, s láthattad, mit tettek veled, hogy micsoda acsarkodó farkasok lettek legközelibb vérrokonaid... Hogy tehetted? Hogy gondolhattad, hogy Alicent hozzád való Aemma helyett? Vajon tudtad-e, sejtetted-e egyáltalán, mekkora fájdalmat okozol ezzel a lányodnak, akit ő a világra hozott? Vajon legyőzte-e benned az apa a királyt akár egy pillanatra is?

Rhaenyra egész testében remegett, imára kulcsolt kezének ujjai kivörösödtek a görcsös szorítástól. De Viserys Targaryen sírja néma maradt, és az üres szentélyben senki sem felelt a kérdéseire. Már az ősz időszaka is beköszöntött, amikor a királynő megérkezett Tarth szigetére – onnan azonban egyetlen hajó sem indult Viharvégbe. A vitorlás gályák, melyek az elmúlt években partot értek, a Vas-szigeteken teljesítettek szolgálatot, és úgy tűnt, egész Tarth-ban nem akad egy kisebb flotta, mely Viharvégbe szállíthatná őfelségét. Rhaenyra és fényes kísérete tehát az Esthajnal várban maradt, ahol a legnagyobb tisztelettel látták őket vendégül. Sokan már Borros nagyúr tétlenkedése miatt kezdtek békétlenkedni, amikor ősz végén végre megérkezett három Targaryen hajó, melyeket Daemon herceg küldött a feleségéért. A hajók dagálykor indultak, s meg sem álltak Viharvég kikötőjéig. Rhaenyra Targaryen csaknem két teljes hónappal indulása után, H. u. 131. évében, megérkezett a Baratheon Királyságba.

Viharvégben Criston Cole végre letehette fekete köpenyes lovagi tisztét. Helyette Viserys Targaryen hajdani zászlóvivője, Ser Ryam Redwyne lett a Királyi Testőrség parancsnoka – egyben ráhárult a feladat, hogy mielőbb szedje össze a viharvégi udvarba küldendő nyolcezer aranysárkányt nászajándékul a leendő királyi párnak. A Fehér Sárkány elsőszülöttje, Elston már előző évben megkapta a fegyvernöki kinevezést, de azt idáig csak névleg viselhette, hiszen a címmel járó feladatok nagyrészét még az apja végezte. Tizenhat éves korára a fiú kiérdemelte, hogy a gyakorlatban is ő vegye át a királyi fegyvernökséget. Az ő Triston nevű nagybátyja a királyné mellett végzett szolgálataiért cserébe szintén hatalmasat léphetett fölfelé a ranglétrán: a feketerévi nagymestert megtették westerosi főseptonná. Criston Cole nem volt többé sem fehér köpenyes, sem fekete köpenyes lovag. Az ő nyakába Borros nagyúr egészen másféle terhet akasztott: a Baratheon-ház színarany szarvasmedállal díszített nyakláncát. Westeros Fehér Sárkánya a viharföldek uralkodójává emelkedett. Amikor ünnepi díszbe öltöztették, Viharvég királya tündökölt. Arra a napra elhalkult minden perpatvar, szünetelt a lázongás, abbamaradt a cselszövés. Ellenségek biccentettek egymás felé mosolyogva, álorcát öltve, erőszaktevők játszották el kifogástalanul a gáláns lovag szerepét, kígyónyelvű szajhák vedlettek át jóságos dámákká. Akárhogy is, egyet nem lehetett elvenni a viharföldek népétől: tudták, hogy kell ünnepet ülni koronázáskor. Fanfárok és dobok zenéjét visszhangozták a tengerparti birodalom utcái, könnyű ruhába öltözött mutatványosok kápráztatták el Viharvég népét, majd jöttek a gólyalábasok és a tűznyelők, a csepűrágók, a törpe lovakon idétlenkedő bolondok, a legkülönfélébb mulattatók. Harminc dobos jött, hármas oszlopba rendeződve, de egy emberként pontos ritmust püfölve. Udvarhölgyek és ifjú nemeslányok egész hada szórta az útra a virágszirmokat a fonott kosarakból, s a tarka sziromszőnyegen már Johanna és Criston léptetett végig, gyönyörű brokátselyem ruháikban, hosszú palástot viselve, mely még a lovaik farát is eltakarta. Néhányan összesúgtak, amint megpillantották a nem messze mögöttük érkező Targaryen párt: Aegon Targaryent és ifjú feleségét, Helaenát. De a többi Hightower és Targaryen rokon is ott vonult felékesítve, valamennyi udvari emberükkel, módosabb vazallusaikkal egyetemben, hiszen a világért sem hagytak volna ki egy ilyen különleges eseményt. A harangok napnyugtáig városfaltól városfalig zúgtak, a vendégek napok óta érkeztek Feketerévből, Kősisakból, Dorne-ból, sőt néhányan még Tarth szigetéről is, hiszen erre a rövid időre minden evilági ellentét félretétetett – másnap majd ismét sárkánytűzzel fogják öldökölni egymást. A vár kapui kitárultak, az épület megtelt előkelőkkel. Beesbury nagyúr hálatelt hangon kezdett bele az imába, és a Hetek Istenének kegyelmét kérte az ifjú párra, amint Criston fejére helyezte a királyi koronát. Több mint fél esztendővel Borros Baratheon lemondása után a Feketerévtől a Kősisakig – a Baratheon Királyságnak – ismét koronás ura lett: egy fehér köpenyes ifjú lovagkirály. A Targaryen és Hightower rokonok némán, elégedetten mosolyogtak össze – de valójában a megvetés görbítette mosolyra a szájukat. Aemond Targaryen, Westeros hercege ugyanis mindössze tanúként vehetett részt unokanővére koronázásán. Nagyapja, Ser Otto Hightower természetesen távol maradt az ünnepi eseménytől. A viharföldek királya kibontotta új lobogóját. Elsőként Westeros népének akarta bemutatni, utána pedig egész Viharvégnek – városról városra, birtokról birtokra hordozva azt a fenséges selyemzászlót. Abban az évben Rhaenyra királynő újabb lépéseket tett annak érdekében, hogy a viharvégi királyságban helyreálljon a rend. Johanna és Criston uralma alatt ugyanis minden ugyanúgy folytatódott, mint a Baratheon-ház idejében, és őfelsége tudta, hogy ez előbb-utóbb háborúhoz fog vezetni. Rögtön a koronázás után elmozdította helyéről Borros nagyúr segítőjét, s helyette egy jóval erélyesebb, az udvari viszályok megfékezésére, a zűrzavaros állapotok rendezésére alkalmasabbnak ítélt embert küldött Viharvégbe. A segítő helyét Gyldayn főmester vette át, aki azon nyomban munkához is látott. A királynő meghagyta neki, hogy egyszer s mindenkorra hozza rendbe Viharvég kormányzatát, és söpörje ki az udvarból a mindent felforgató zöldeket. Mivelhogy pedig a viszályt a zöldek okozzák, a főmester mindjárt azokat az udvaroncokat vette célba, akikről többen is állították, hogy belháborúkat szítanak. Úgy tűnt, Viharvég eme sajátos kitakarítása hatott – olyannyira, hogy még a Johanna és Criston közti állandó uralkodási gondok is abbamaradtak. A tél beköszöntével pedig a házaspár bejelentette, hogy Johanna újabb gyermeket vár a férjétől.

A Baratheon-házba éppen ez idő tájt érkezett meg egy roppantul szigorúan őrzött küldemény: pontosan százezer sárkány színarany, egyenest a Targaryen Királyságból. Ennek hatására Borros Baratheon rögtön levelet is küldött Királyvárba, amelyben közölte, engedélyezi Aemond Targaryen felkenését Deres királyává. Egy másik levelet Jasper Wylde törvénymester magának Rhaenyrának címzett, figyelmeztetve a királynőt, hogy ne hallgasson rossz tanácsadóira, és minden erejével hátráltassa a koronázás előkészületeit. E rég várt hír hatására döntött úgy Aemond herceg, hogy új zászlót varrat, mellyel egyértelmű üzenetet közvetíthet valamennyi ellenségének. Úgy tervezte, ez lesz az a lobogó, mely alatt a koronázás napján végiglovagol Deres utcáin. Hadd reszkessenek a patkányok, hadd húzódjanak vissza sötét zugaikba a férgek, vagy álljanak elé, ha mernek! Aemond még Targaryen hercegként, jóval a koronázása előtt felfedte szándékait a Hét Királyság előtt. A daliás ifjú egy pompás csatamén hátán léptetett, nyomában hűséges Starkjaival, s feje fölött ott lobogott a zászló: fekete mezőben vörös sárkány, rajta aranykorona, afölött bárd és béklyó. Orwyle nagymester és Beesbury nagyúr az éljenző nép sorai közül figyelték a herceg diadalmas felvonulását Westeros utcáin.

- Máris úgy érzi, hogy győzött - jegyezte meg Beesbury. - Mi másért élne ilyen nyílt fenyegetéssel?

- Engem inkább az aggaszt - mondta Orwyle -, hogy vajon kinek szánja a bárdot, s kinek a bilincset.

- Criston feleségét akarja maga mellé királynénak - nézett rá Beesbury. - Úgy véli, a béklyóval eléri célját.

- Ezt ugyan honnan tudod?

- Egész Westeros tudja...

- Nincs hozzá mersze - rázta a fejét Orwyle. - Nincs elég hatalma, hogy megtehesse.

- Királyként majd lesz.

- Akkor hát meg kell akadályoznunk, hogy királlyá koronázzák.

Erre már a másik nem felelt. Felesleges is lett volna, hiszen ugyanarra gondolt: nem szabad hagyni, hogy Aemond Targaryent királyi hatalommal ruházzák fel, máskülönben nekik végük. Fejek fognak hullani, és egykori befolyásos nemesek lelik majd halálukat sárkánytűz által. Mások pedig sötét, nyirkos tömlöcök mélyére kerülnek életük végéig. Ez nem történhet meg. Lyman Beesbury, Rhaenyra Targaryen címzetes sárkánykői királynő bizalmasa, követte szemével a magabiztosan léptető Targaryen herceget, s a következő pillanatban megkondult Áldott Baelor szentélyének harangja. Olyan volt, mintha Aemond Targaryenért kongatta volna meg a Sárkányok Házának egész nemzetsége. Beesbury sötéten elmosolyodott. Már tudta, mit kell tenniük.