Sárkányok háza: Tűzcseppek

A feketerévi Cole-ház fiai

Hatalmas mulatozástól zengett aznap Westeros: a királyi palotán kívül több nemesi portáról is énekhang szállt fel, hogy Velaryon hullámai felkapják, az erdőkkel borított hegyek pedig messze visszhangozzák a tárogatók, kecskedudák, kobzok, fidulák, sípok, fuvolák, tamburák, ütőgardonok, dobok és még százféle hangszer keltette ezerféle dallamot. Aznap végre nem ivott vért a sárkányok földje, nem hullottak el túl fiatalon a lovagok. Aznap mulattak, méghozzá úgy, ahogy csak a Targaryenek és Viserys király tudtak mulatni: az öröm az égig ért. A frissen avatott lovagok először a királyi ebédre voltak hivatalosak. A palota lakomatermében gyűltek össze, ahol a hálaimát követően elsőként a királyi pár foglalt helyet. Csak amikor ők már ültek, akkor ülhetett le mindenki más is - ezt Viserys már régtől fogva megkövetelte. A szigorú rendszabályokból azonban mintha aznapra ennyi elég is lett volna. A szolgálók sorra hordták a vendégek elé a különféle mártásokkal tálalt tésztásételeket, halakat, szárnyasokból, vadakból és más négylábúakból készített remekeket, s a bor meg a sör is folyt rendesen. Az arcok kigyúltak a vidámságtól, a szemek csillogtak a bor mámorától, s ahányszor valaki köszöntőt mondott a királyra, a királynéra, a kicsiny Aegon hercegre, a hercegnőre, a törvénymesterre, az aranyköpenyesekre vagy bárki másra az udvar nagyjai közül, minden pohárral és hordóval egyre hangosabban és cifrábban hangzott a tömeges „Éljen a király!" kiáltás. Természetesen nem mindenki fért be aznap a palota termeibe, ahogy nem is mindenki volt hivatott a királlyal egy fedél alatt étkezni, ez azonban senkit sem zavart különösebben. Az önfeledt, vad mulatozás a palota falain kívül is zajlott. A Selyem utcán át egészen a tenger partjáig kisebb-nagyobb tüzek égtek, s a lobogó lángok fölött nyársakon, serpenyőkben vagy mély kondérokban sült, főtt, rotyogott, illatozott a száz- és százféle étek. Az emberek felváltva ettek, ittak és táncoltak, sőt olyan is akadt nem egy, aki mindhárom tevékenységet egyszerre végezte, s emellett még vidáman kurjongatott is, énekével segítve - vagy tehetség híján épp megnehezítve - a zenészek dolgát. Csepűrágók és mutatványosok szórakoztatták az utcára tóduló népet apró ezüstdénárban, csengő aranyban reménykedve. Helybéli kézművesek vagy épp átutazóban lévő kereskedők kínálták portékájukat, s velük együtt a nyomorékok, koldusok, nincstelen kéregetők száma is egy csapásra megnőtt. A keserves könyörgések kakofóniája úgy fonódott egybe a vidám mulatozás hangjaival, ahogy a sárkány lehel tüzet a zsákmányára, hogy elégesse azt.

- Adjatok egy kis alamizsnát! - kiáltotta valaki. - Én is Viserys király lovagja voltam, a Lépőköveknél veszítettem el mindkét lábam!

- Engem ott vakítottak meg Craghas Drahar emberei, amikor már majdnem győztünk! - kiabálta egy másik.

- Nekem a fél karomat is levágták! Ha nem így történik, ma én is Viserys Targaryen lovagja lehetnék!

- Nekem a Volantis ellen indított háborúban esett el mindhárom fiam! - felelt rá egy harmadik. - Jómagam Határvidék ostrománál bénultam meg, segítsetek rajtam!

A megnyomorodott katonák mellett bőven akadtak egyszerű földönfutók is, akik minden adódó alkalmat kihasználtak arra, hogy a Targaryen-ház bukásáról prédikáljanak.

- Eljő majd a Triarkátusnak négy lovasa, és amikor a Tengeri Kígyó flottái elárasztják a Hét Királyságot, akkor majd Velaryonban új sárkány születik, ami mindent felperzsel!

A palota lakomacsarnokában Ser Criston aznap közelebb ülhetett a királyhoz, mint azt korábban sejteni merte. A nemrég kinevezett lovag állandóan azt figyelte, mikor mutathatja be testvéreit őfelségének saját családjának felemelkedése céljából. Tisztában volt vele, hogy a Cole nevet egyedül nem teheti olyan naggyá, mint szeretné, ahhoz fivéreire is szüksége van, és persze tőle származó, méltó örökösök, mégpedig minél hamarabb. Nem sokkal az ebéd végezte előtt jött el a tökéletes alkalom. Viserys udvarmestere, Larys Strong, akinek Criston már napokkal korábban elárulta az óhaját, egyszer csak odalépett hozzá, és a füléhez hajolva azt súgta:

- Őfelsége hamarosan visszavonul a királynéval együtt a kis herceghez. Fivéreiddel együtt várj az északi ajtónál, és amire vágytál, megkapod.

A férfi alig hitte el, amit hallott, de az udvarmester - Viserys ügyeinek westerosi intézője, egyben az udvari szabályok fő ismerője - mindent előre elrendezett.

- Ne nekem hálálkodj - mondta -, én csupán a hírvivő voltam. Ha őfelsége nem bízna benned, én aztán mondhattam volna neki bármit. Na de most menj, szedd össze fivéreidet, mert még elszáll a lehetőség!

Criston úgy is tett, ahogy a ravasz udvarmester javasolta, és nemsokára tizenhárom jó kiállású, széles vállú, fekete szemöldökű férfi várakozott a terem északi kijáratánál, köztük a legifjabb testvér, a Királyi Testőrség ifjú parancsnoka, Criston, aki mintha nem is egy apától származott volna a többiekkel.

- Ser Criston! - lépett oda hozzá a király, jobbján Alicenttel, aki külön köszöntötte a lovagot.

- Felséges királyom, felséges királyném! - hajolt meg előttük mélyen a férfi. - Engedjétek meg, hogy bemutassam fivéreimet! A bátyáim, egytől egyik derék emberek, s hozzám hasonlóan mind feltétlen hívei a Targaryen-háznak.

Azzal sorban bemutatta a nálánál tizenkét évvel idősebb, éppen a negyvenkettedik életévét taposó Tristant, a harminckilenc esztendős Crispiant és a harmincnyolc éves Ronnelt. Utána következett Triston, az egyetlen, aki nem a csatamezőn vagy épp a lovagi tornák porondján képzelte el a jövőjét. Tizenhét esztendősen már magabiztosan készült a nagymesteri pályára. A többiek, Lionel, Igon és Dickon, akik szintén csupán egy-egy esztendővel fiatalabbak egymásnál, bátyjáikhoz hasonlóan ugyancsak világi emberek voltak, akiket apjuk valamelyik királyi vagy ahhoz közeli bandériumban látott volna a legszívesebben, persze csak addig, amíg élére nem állnak valamelyiknek, vagy saját tartományt nem szereznek a királyságban. Ser Criston nagyban gondolkodott, hatalmas álmokat szövögetett, de közben tett is ezekért a merész ábrándokért. Hitt benne, hogy erős szövetségesekkel, jó helyről származó barátokkal és elegendő erőbedobással semmi sem lehetetlen. Az elmúlt száz esztendő éppen azt bizonyította, hogy Westeros Királyságában eljött az idő, amikor a tetterős emberek kivívhatják a maguk szerencséjét, és saját erejükből foglalhatják el méltó helyüket a lovagi ranglétrán. Ezt tette az ő apja, a feketerévi Dondarrion úr várnagya is, amikor a Cole nemzetségből kiszakadva, mintegy a semmiből új családot hozott létre, és ugyanígy járt el maga Viserys király is, aki az örökségéből kiforgatott utódként került a hanyatló, feldúlt, vérben ázó Westeros élére, és makacs tettvágyának köszönhetően lett egy egységes, gazdag, virágzó birodalom urává. Viserys türelemmel várta ki mind a tizenkét fivér bemutatását, s mindegyikhez volt egy kedves szava, őszinte gesztusa is. Criston keble pedig csak úgy dagadt a büszkeségtől - biztos volt benne, hogy a Cole család a lehető legjobb úton jár a felemelkedés felé, és ha eljön az idő, Viserys gondolni fog a feketerévi várnagy fiaira.