Sárkányok háza: Tűzcseppek

Királyi temetés

A palota fölött károgó varjúcsapat szállt el. Aznap az eső kétszer is eleredt. A gyógyító, aki eret vágott Aegon királyon, éppen összeszedte az eszközeit és távozni készült. A beteg az ágyban feküdt. Nem volt kényelmes helyzetben, de most nem érezte a fájdalmat. Nem ez okozta számára a legnagyobb szenvedést. Ami emésztette őt, belülről marta. Fia halálakor érezte először, különös volt és fenyegető. A fájdalom hol itt, hol ott hasított belé. Marcangolta egy darabig, üvölteni tudott volna. Néha hangosan kiáltozott. Minden alkalommal berohantak a szolgálók. A westerosi palota kihalt volt, mióta a király örököse meghalt a patkányfogók keze által. A palota, ami egykoron szinte a birodalom középpontja volt, ma csak csöndes házzá szelídült. Mindig nyitva hagynak egy-egy ajtót vagy ablakot, a huzatot Aegon király megérzi. Akkor is, ha nincs. Mert átrohan rajta a hideg, megrázza testét. A benne lángoló sárkánytűz – amit eddig feledtetett vele a sok nyüzsgés meg a feladatok, amiket a kistanácstól kapott – most már szabadon dühöngött. Nyár közepén jártak. A napnak még bőven volt ereje, és gyümölcsérlelő szép hetek voltak mögöttük. De Aegon nem kívánta még a szilvát sem, ami pedig kedvenc csemegéje volt. Most hiába hozták eléje rézedényben a temérdek szilvát vagy ezüsttálcán a hámozott, illatos almát, leves körtét. Már alig evett.

- Ezek az utolsó napjaim - jelentette ki egy reggelen.

Számot vetett mindennel. Legfőképpen azzal, hogy legyűrte a fájdalom. A csapás, amit az árulók kegyetlen tette okozott, elvette maradék erejét is. Azok a szörnyű napok pedig, amikor csak szenvedett az ágyasszobában, és a Sárkányok háza népével együtt várta, hogy jön egy futár, és jelenti, hogy nem, nem is úgy történt, nem vágták le a kis herceget a lázadók, épségben-egészségben közeledik, és hamarosan átlovagol az egyik városkapu alatt, hogy megtérjen szülei otthonába. Ehelyett csak rémisztő részleteket hallott azoktól, akik élve megúszták és visszajöttek. Most már alig maradt ereje. Naphosszat hevert a férfi az ágyon. A vörös ciha előtt a sápadt arca alig volt sötétebb az ágyneműnél. Sajgó feje, mélyen ülő szemei körül a karikák jelezték: már alig alszik. Olykor éjszaka is felordított, ha a láthatatlan fájdalom orvul támadta, belemart a zsigereibe. Az utolsó napok, ez motoszkált a fejében, és döntött. Minek is várna tovább? Nincs értelme. Nehéz volt belenyugodnia a fia halálába, teljesen nem is sikerült, hiszen ember volt. Annak pedig nem természetes a gyermeke elvesztése. Csak a sárkányoknak az, hisz nem gondolkoznak. Őket soha nem gyötri a kérdés: miért? Miért élni, és miért meghalni? A Hetek Istenéről sem tudnak. Voltak pillanatok, amikor Aegon sem akart tudni a Hetek Istenéről.

- Gyalázat! - dühöngött magában. - Gyalázat, alig élt a fiam öt és fél esztendőt, és mily hamar megkellett halnia. Hát hol itt az igazság? Nekem még élnem kell! - fetrengett az ágyon, amiről már tudta, hogy rajta fog kiszenvedni.

Azon a reggelen azt parancsolta Ser Larysnak:

- Menj Baelor szentélyébe és hívass egy septont. Mondd meg neki, hozzon tintát és három pergament. Szép fizetséget kap, de szedje a lábát, azonnal! Aztán menj el a régenskirályhoz, Aemondhoz. Tudod, hol tartózkodik. Ő is jöjjön, de ne egyedül. Hozzon magával két erős lovagot, akik nem ijednek meg senkitől.

Nem tudta, mennyi idő telt el. A fájdalom lassan körbefonta hálójával érzékeit. Szenvedett. De mert tudta már, mi a terve, hát kitartott. Ez adott most neki erőt, hogy várjon. Közben a belsejében mintha háború dúlt volna, a férfi szinte érezte, hogyan emészt el a tűz ott belül mindent. Néha úgy érezte, mintha a teste már nem is az övé lenne, mintha ő is csak kívülről figyelné magát. De kitartott, bár a hullámokban érkező fájdalom egyre gyakrabban marcangolta. Végre zajt hallott a folyosóról. Bejött Larys nagyúr.

- Felség, megjött a septon, vagyis az írnok.

- És az öcsém?

- Úton van már.