Sárkányok háza: Tűzcseppek

Rhaenyra ígérete

Napsütéses tavaszi délután volt. Sárkánykő palotájának éppen az egyik újonnan épülő szárnyán dolgoztak velaryoni és westerosi mesterek közösen. Munka közben probléma merült fel, hiszen a két társaság gyakorlatilag semmiben sem tudott megegyezni egymással, akár lakodalmi étkekről, akár páncélokról és katonai stratégiáról, akár művészetről és költészetről, akár építészetről volt szó. A velaryonok egészen más mentalitással álltak a dolgokhoz, nem is volt bölcs döntés egyszerre dolgoztatni őket ugyanazokon a helyeken, de Daemon herceg főépítésze valamit összekevert az aznapi munkabeosztásban, és nagy csetepaté lett a következménye. Először csak vitáztak, ám hamar odáig fajult a dolog, hogy a velaryonok fantáziátlan barbár vadaknak nevezték a westerosiakat, mire azok azt vágták az előbbiek fejéhez, hogy szép időben elkényelmesedett, párnaházba járók, akik ügyesen megmunkálják a követ, de természetüknél fogva azt sem tudják, mi az igazi, szorgalmas férfimunka. Nem sokkal később a szitkokkal együtt már szerszámok is röpködtek a levegőben, és akkor a királyi főépítész kénytelen volt közbeavatkozni. Nagy nehezen sikerült szétválasztania az egymás torkának ugró népséget, s közben valyr nyelven káromkodott. A konfliktusnak végül az vetett véget, hogy a mindenféle szerszámmal és törmelékkel teleszórt palotaudvaron áthaladt egy tizenkétéves gyereklány. A kislány csenevész alkatú és sápadt orcájú volt. Hosszú, barna haja gondosan megfésülve, illatos olajtól csillogva omlott rá a vállára. Állát felszegve, közömbös tekintettel haladt el közöttük – pont úgy, ahogy parancsolták neki. Amikor a félig kész falszakasznál marakodó férfiak meglátták ezt a díszes sárkánykői udvartartás élén lépdelő, szelíd kis teremtést, azonnal befogták a szájukat és alázatosan hajoltak meg felé. A leány ugyanis nem volt más, mint a viharvégi királyné és a fehér köpenyes lovagkirály gyermeke, Lelia – Cole és Targaryen királyi hercegnő, leendő sárkánykirályné. A tizenkétéves Lelia éppen Rhaenyra Targaryen trónterme felé igyekezett. Nyomában viharvégi dajkája, feketerévi és westerosi nevelői, Rhaenyra udvarmestere és néhány könnyűvértes palotása vonult. Amikor a trónteremhez értek, csak Lelia nyert bebocsátást, mindenki másnak odakint kellett várakoznia. A hűvös, sötét trónterem csak úgy kongott az ürességtől. Daemon fegyveres őrén, Ser Erryk Cargyllon kívül csak a herceg és Rhaenyra, a Fekete királynő volt jelen. Lelia hófehér arcát pír öntötte el. Tizenkét esztendeje élt a westerosi udvarban, ezért képtelen volt otthonának tekinteni Sárkánykőt. Jövendőbelije, Jacaerys Velaryon kiismerhetetlen volt számára: hol a lovagi udvariasság mintaképeként viselkedett, hol meg hidegebbnek bizonyult, mint a palota kőfalai. Lelia felnézett az ifjú uralkodóra, mélységesen tisztelte a tekintélyét, és ahányszor megpillantotta, a szíve megdobbant. Volt Jacaerysben valami, amitől ösztönösen vonzódott hozzá – és ez sokkal jobban izgatta, mint az, hogy álmai délceg hercege helyett egy csapott vállú, kiismerhetetlen férfiú lett a jegyese. Rhaenyrával más volt a helyzet: ő az első perctől anyai szeretettel fordult felé, de egy félelmetes és rendkívül szigorú királynő szeretetével. A Fekete királynő kemény, hajlíthatatlan jellem volt, a szóbeszédek szerint még egyes főurak is tartottak tőle. Rhaenyra még férje mellett is határozott jellem maradt, de akik remélték, hogy Viserys halála után majd elvonul a politikai élettől kedves gyermekei közé, azoknak keservesen csalódniuk kellett. Rhaenyra az elmúlt évek alatt hatalmassá nőtt: ott állt elsőszülött fia mellett a valyr nyelv tanulásában, árnyéka akkor is rávetült a Vastrónra, ha ő maga személyesen nem volt jelen. Lelia, ahányszor meglátta Rhaenyrát a Daemon trónja melletti királynői trónuson ülni, csakis arra tudott gondolni, hogy az ott egy napon az ő helye lesz – hogy neki kell majd ott ülnie, és nem a leendő anyósának. Senkitől, még a legbizalmasabb udvarhölgytől sem merte megkérdezni, hogy ez valóban így lesz-e.

Azon a kora tavaszi délutánon azonban egészen másfajta kérdések nyomasztották. Aznap ugyanis már abban sem lehetett biztos, hogy valóban Targaryen királyné lesz belőle. Annak ellenére, hogy szinte magukban voltak, Lelia Cole ugyanolyan körülményes tiszteletadással köszöntötte jegyesét és leendő anyósát, mintha ezer szempár szegeződne rá. Westerosi nyelven szólt hozzájuk, szépen, választékosan beszélt – egyéves kora óta bőven volt ideje megtanulni Királyvár népének nyelvét –, még ha szavain érződött is a szögletes feketerévi kiejtés. Semmilyen emléke nem maradt élete első három évéből, amelyet szülőföldjén töltött, de apja udvartartása westerosi tagjaival azóta is az anyanyelvén társalgott. Korához képest érett, művelt kislány volt, akinek nem okozott nagy nehézséget a beszéd – most azonban megremegett a hangja, amikor végre a lényegre térhetett.