Sárkányok háza: Tűzcseppek

A legsötétebb jövő

Aemond Targaryen herceg az új évszázad hajnalán, H. u. 127. esztendejében lépett az északi királyság földjére, s a következő évben koronázták meg első ízben régenskirálynak. Ifjú volt még, de jól tudta, mit akar, s hogy családja, meg az őt támogató maroknyi Stark nemes mit vár el tőle. Egész serdülőkorát apja háborúiban töltötte, majd fiatal felnőttként az ő uralkodását is folyamatos harcok jellemezték. Makacs volt, a végtelenségig kitartó, és azt szerette, ha csupa kemény, tetterős lovag veszi körül. Olyanok, akikben megbízhat, és akikkel elérheti céljait. Atyja halála után tizenkét küzdelmes esztendőnek kellett eltelnie, mire sorra legyőzte az ellene nyíltan vagy alattomban lázadó királyságokat, helyrepofozta a gazdaságot, új alapokra építette fel és új tartalommal töltötte meg úgy a király tisztségét, mint uralkodása színhelyét: a Hét Királyságot. Huszonnyolc éves is elmúlt, amikor végre úgy érezhette, ereje immár nemcsak arra jó, hogy pusztítson, hanem arra is, hogy építsen: hogy miután újra egységbe forrasztotta, fel is virágoztathassa a Targaryenek birodalmát. S ez, senki sem tagadhatná, sikerült is neki. A háború azonban sosem engedte teljesen megnyugodni, mindig ott lappangott a közelben. Megbújt a Falon túli sötét jégbörtönben, a Szabad Városok pókhálós rabszolgavermeiben és az aranyvárak végtelen folyosóinak kanyarulatai mögött. Az ellenség bármikor előugorhatott rejtekéből, bármely pillanatban rávethette magát a sárkányokra. Nem nagyon telt el úgy esztendő, hogy Viserys lovagjainak ne kellett volna vérrel összemocskolnunk a fegyvereik vasát. Királyváron belül azonban, legalábbis az évszázad első pár évéhez képest, viszonylagos béke honolt. Sokan úgy tartották, a belháborúk lezárása után a Targaryenek elkövetkező nagy korszaka csak jóval később, Aemond herceg megkoronázásával fog eljönni. Mindannyian tévedtek. Az éles eszű Jon Starknak és a rideghoni Farkas Gormnak köszönhetően a H. u. 128. esztendő után új korszak hajnala köszöntött a birodalmakra. Az volt ugyanis Viserys király uralkodásának legsötétebb éve, mely után sok minden megváltozott. A király és családja a Vörös Toronyba költözött, éjjel-nappal katonák vigyázták testi épségüket, s a mulatságok, fényűző ünnepek száma is erősen megcsappant, amióta a Starkok reménybeli Vaskirálya, Rodrik megpróbálta lemészárolni az uralkodó teljes nemzetségét. Egy áruló tagnak köszönhetően a Hódító Aegon Lovagrend sem tartott többé avatási ceremóniát. A testvériség ugyan fennmaradt, de soraikat immár nem bővítették. Összejöveteleik egyre ritkább alkalmakká váltak, működésük mind súlytalanabb lett, ami nem is csoda azok után, hogy nevükhöz ily hálátlan emlék tapadt. Helyettük az udvarban aranyköpenyes lovagokat avattak, amely kegyben a lovagtestvérek közül is sokan részesültek, de ez azért mégsem volt ugyanaz, mintha a rend az eredeti fényében tündökölne. A király, aki abban a legsötétebb esztendőben csúfos vereséget szenvedett a Starkok vazallusaitól, minden igyekezetével azon volt, hogy megmutassa, valójában mit sem vesztett az erejéből. Egy évtizeddel korábban, a Triarkátus ellen vívott csata után ezt még könnyebben elhitethette a Velaryonokkal, Farkas Gorm ördögi kelepcéje után viszont már nehezebbnek bizonyult visszaszereznie régi tekintélyét. A verhetetlen hírű sárkány király veresége, melyet ráadásul saját vazallusától, a Freyekkel lepaktált Hightower-háztól szenvedett el, rögtön felbátorította Jon Starkot, a vadak vezérét, hogy erős haddal induljon térdre kényszeríteni Deres trónbitorlóját, a Targaryen-házból származó Aemondot. Azelőtt többnyire Viserys szava is elég volt ahhoz, hogy megvédje fiait veszélyes ellenfeleitől, ám a vakondvárosi kudarc után Aemond úgy érezte, immár a szavak mögött nincs ott nyomatékként egy verhetetlen had, mint annak előtte. Annál nagyobbat koppant az álla, amikor folyóvidéki hadjáratára készülődve ötvenezer lándzsa állta útját az aranyrózsás lobogó alatt egyesülve. Seregét mégsem pusztította el a majdhogynem ötszörös túlerő: kisebb-nagyobb harcok ugyan dúltak abban az évben, de Aemond esélyt hagyott Égikert királyának a visszavonulásra, és hogy átgondolhassa, kihez akar a jövőben hűséges lenni. Roppant seregével ugyanis nem az volt a célja, hogy elpusztítsa a Tyrell-házat, hanem hogy visszanyerje apja szavainak régi súlyát, így tartva fenn a szomszéd királyságok közti törékeny békét. Ugyanebben az évben meghalt Hullámtörő urának unokaöccse, Ser Vaemond, akinek helyét fiatalabb fivérei foglalták el. Az ő érdekeik nyíltan ütköztek Aemond akaratával, de hát ekképp volt ez már apja idején is. Velaryonban tehát ismét felforrósodott a talaj, és várható volt, hogy a nyugatvidéki bandériumok elfordulnak a Targaryenektől. Ám nem csak a halál aratott ezekben az években. Lord Cristonnak megszületett negyedik gyermeke, Justin. Családjával együtt pedig címei is gyarapodtak Westeros fehér sárkányának: a fekete köpenyes Hódító Aegon-lovagot, aki ekkor már nemcsak királyi intéző volt, hanem Feketerév várának castellanusa is, kinevezték várnagynak, mely tisztséget apja, Cole nembeli Qarlton viselte egykoron. Criston tehát, habár korábban váltig állította, hogy esze ágában sincs elmozdulni a királyi udvar környékéről, ezekben az időkben rengeteget utazott: országszerte felügyelte a királyi méneseket, intézte a feketerévi vár ügyeit, és sok időt töltött Királyvárban is, a családja mellett. Ebben az időben a Baratheon-házzal is helyreállt a béke, így ismét megszilárdult Borros nagyúr és Viserys király szövetsége. Az újbóli békekötésnek köszönhetően Viharvég határvárai is visszakerültek a Targaryen korona fennhatósága alá, Aemond pedig egyszer s mindenkorra eltökélte, hogy legfőbb ideje kibékíteni egymással a Tully és a Blackwood-házat, kerüljön bármekkora erőfeszítésbe. Bár erre egyelőre nem mutatkozott alkalom, legalább a Mallisterekkel való egyeztetések reménnyel kecsegtettek. Úgy tűnt, Aemond Targaryen hamarosan házasságkötésének színhelyére utazhat Borros Baratheonnal tárgyalni az ottani trónutódlás kérdéséről. Alicent attól félt, hogy fia is apja sorsára jut, netán a hatalom érdekében olyan szörnyűségre vetemedik, mint Rhaenyra. Ebbéli meggyőződését teljes bizonyossággá erősítette benne az az eset, amikor hűséges bizalmasa, Ser Larys Strong a H. u. 129. esztendő tavaszán meglátogatta Óvárosban, és nem kertelt, azonnal közölte a rossz hírt: egy éjszaka a haldokló Viserys Targaryen örök álomba szenderült. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem kell sokat várni, és az esküdt ellenségből, Rodrik Stark hercegből immár Deres királya lesz: egy egész birodalom ura. Már hercegként is túl magasan pöffeszkedett ahhoz, hogy a kardjával elérhessen Westerosig – de királyként? Ahogy telt-múlt az idő, az özvegy királyné a bosszúról és a gyászról mind jobban igyekezett elterelni a gondolatait, és figyelmét inkább a jövő felé fordítani. Gyakorta felidézte, amit Larys mondott neki a férje halála után, amikor Viserys testét a vár kriptájában elhelyezték: hogy még I. Aegon is nagy terheket hordozott és királyként halt meg, pedig ő tényleg Hódítóként élte le az életét – s akkor Alicent hogyan is képzelhetné, hogy nem kapja meg az istenektől a maga cipelni való terheit? Igyekezett a maga kezébe venni fiai sorsát. Meg akarta óvni őket a veszedelmektől, a reájuk virradt új korszakban.