Sárkányok háza: Tűzcseppek

A Tánc első csatája

Criston és az emberei teljesen ledöbbentek, amikor megérkeztek a seregek gyülekezőhelyére. Olyan várost, mint Kazalvár, még egyikük sem látott. Katonaként ahhoz voltak szokva, hogy hatalmas irtásokon, erdőszéleken, települések határában felvert sátortáborokban éltek a hadjáratok során. Kazalvár azonban egészen más volt: ez a város jóformán egész évben abból élt, amit a téli hónapokban a lobogó nélküli kalandorok otthagytak – az pedig nem volt éppen kevésnek mondható. Ugyanúgy akadt itt szállás a leggazdagabb főnemesnek, mint a soványabb erszényű hadfiaknak, és egyetlen lovat sem kellett az istállón kívül megkötni, mindnek jutott hely bőven. Mire a teljes sereg összeállt, több mint hatezer lovast számlált, és mellé még bő ezerhétszáz lándzsás gyalogkatonát. Amerre a szem ellátott, istállók, fogadók, csapszékek sorakoztak, és megannyi kézműves műhely. Kazalvárban annyi fegyverforgató volt, hogy a kardmajszterek egymáshoz küldözgették őket, hacsak az illető nem kész portékát akart vásárolni. Páncélkészítőkből is, patkolókovácsokból is akadt bőven: Criston Cole árgus szemmel járta végig egytől egyig mindet, itt-ott próbálva ellesni valami egyedi fortélyt, de leginkább csak Johanna emlékében akart kicsit elmerülni. A kovácsműhelyek látványa, semmivel össze nem téveszthető hangulata, a kovácstűz melege, az izzó fémet ütő kalapácsok sajátos csengése még ennyi év után is megdobogtatta a szívét. Ő nem azért jött Kazalvárba, hogy megszabaduljon a pénzétől, de azért megvásárolt egy remek sisakot: praktikus, nyitott bascinet volt, ami csupán az arc elülső részét hagyta szabadon: oldalt és hátul is majdnem a nyak alsó részéig ért, onnan pedig szegecselt sodronygallérban folytatódott, mely körben védte a vállakat, a mellkast és a lapockákat. Kazalvárban mindannyian kellőképpen kipihenhették magukat, az odáig vezető utat, és felkészülhettek az előttük álló megpróbáltatásokra. A lovakat bőségesen abrakolták, a fogadókban és a kocsmákban torkig ehettek-ihattak, mindamellett az élelmiszer és az egyéb ellátmány feltöltésére is volt lehetőségük. Úgy tűnt, Kazalvár erőforrásai, felhalmozott készletei kiapadhatatlanok – s a tetejébe ott volt még a szórakozás megannyi formája. Kártya, kocka, ostábla és sakk. Az ember bármelyikben kipróbálhatta magát. Ha pedig a lovagok a szerencsejátékban, a kéjnők ölében vagy a csalogató vásársorok egyikén váratlanul kifogytak a pénzükből, az sem jelentett gondot: Kazalvárban a legkülönfélébb kölcsönökben is részesülhetett a megszorult utazó. Az utcákon és az épületekben mindenütt katonák és az őket kiszolgáló helyiek nyüzsögtek, de fehér köpenyes lovagot alig lehetett látni. Ők inkább Felwoodban és Tumbletonban időztek, míg a lovagkirály és harcosai a Kazalvárban elérhető szolgáltatásokat kihasználva készültek életük legnagyobb küldetésére, a Targaryenek elleni véres aratásra. A lakmározás cseppet sem volt Criston Cole ellenére, így nemsokára teljes kompániájával, rajtuk kívül pedig Harwin Stronggal és Rickard Thorne-val egy tágas, kényelmes, jól fűtött fogadóban szállásolta el magát. Nem tudta nem észrevenni, hogy két régi fegyvertársa micsoda hivalkodó címerkabátot visel: Harwin fekete köpenyén egy vérvörös vaddisznó acsargott, míg Rickard fehér köpenyét egy fekete lófej díszítette. Mint kiderült, a viharföldi lovagkirály leghűségesebb kapitányai is léptek egyet felfelé a ranglétrán: immár mindketten zászlósurak voltak, száz-száz lovassal a parancsnokságuk alatt. S természetesen állandó jelleggel versengtek: most épp az volt a kérdés, hogy a vörös vaddisznók vagy a fekete ló bandérium tagjai vágnak-e le több sárkányt.

- Kerestük a te zászlódat is - sóhajtott fel Harwin csalódott képpel -, de sehol sem láttunk sárkánnyal ékesített lobogót...

- Én az embereimmel egyenest az ezüst farkas alatt támadok - felelte Criston, fittyet hányva Harwin megjegyzésére. - Az a biztos: rögtön Rodrik Stark nehézlovasai mellett.

- Lám csak, Osmund! - örült meg Rickard az újabb régi bajtárs érkezésének. - Gyere, ülj le közénk! Ismét együtt a hajdani kompánia.

- Adjatok innom valamit - huppant le az asztalhoz Osmund -, mert olyan éhes vagyok, hogy azt se tudom, hol fogok aludni!