Sárkányok háza: Tűzcseppek

A Targaryen fivérek búcsúja

Aemond szerette az ünnepnapokat. Szerette, hogy miután anyjával, apjával, a bátyjával és a mestereikkel csöndben végighallgatta a kötelező fohászt a Hetek Istenéhez, aznap már semmi olyat nem kellett csinálnia, ami ne okozott volna számára örömöt. Sőt nemcsak neki, de még Aegonnak is szabad volt aznap csupa játékkal és szórakozással töltenie az időt: sem nyelvek, sem történelemlecke, sem olvasás, sem betűvetés, sem más egyéb tanulás nem akadt aznapra. Aemondot ilyenkor dajkája és nevelői – még a rigorózus Orwyle nagymester is – szabadabban fogták, mint a hét más napjain, és a testvérek általában egészen estig együtt múlathatták az időt. Aegont nem zavarta az öccse ragaszkodása, mindig szívesen párbajozott vele, büszkén tanítgatva olyan dolgokra, amiket Aemond még nem tudott, vagy amikben még nem szerzett akkora tapasztalatot. Nem mintha a tízesztendős fejével Aegon olyan gyakorlott lovag lett volna, de Aemond számára mégiscsak ő volt az erős és okos nagytestvér, aki életkorát meghazudtoló komolysággal figyelt az öccsére. Segített neki az íjat feszíteni, ha pedig vívtak, mindig hagyta magát legyőzni. Ünnepnap persze sosem gyakorolhatták a fegyverforgatást, ilyenkor valami csöndes elfoglaltságot kellett találniuk. Aznap Ser Criston gyerekeit sem hívták magukkal, csak ketten akartak lenni, ezt már reggel megbeszélték. Ebéd után a fakardjaikat vették elő, és mert az időjárás megfelelő volt, a hercegek úgy döntöttek, a szabad ég alatt fognak játszani. Akadt a várnak egy néptelen, kicsiny kertje, ahol még az őrség sem gyakran szokott megfordulni: oda telepedtek le, hogy felállítsák küzdőterüket. Kavicsokból, gallyakból és kisebb-nagyobb fadarabokból hevenyészett erődöt építettek, melyet Aegon szalmabábui védtek. Aemond félkörben állította fel ostromló hadát, és jó ideig elszórakoztak, mire az erősség utolsó köve is megsemmisült, majd újat építettek, és megcserélték szerepeiket: Aemondból várvédő, Aegonból várvívó hős lett. Közben az anyjuk udvarhölgyeitől és a dajkáiktól tanult dalokat énekelték, nevelőiktől hallott történetekből ragadtak ki izgalmas részleteket. A hős királyok, a Targaryenek, a Velaryonok és Hódító Aegon legendáit elevenítették fel a maguk kamasz felfogása szerint, s hamarosan mindkettejük fakatonái közt csupa legendás hírű király, rettenthetetlen lovag bukkant fel. Végül aztán csak szóba hozták azt is, ami hónapok óta nyomta sötét súlyként mindkettejük lelkét, és amiről addig képtelenek voltak egymással beszélni. Emiatt nem hívták játszani a Cole fiakat, ezért akartak csak kettesben lenni, még ha ez egyikük számára sem volt teljesen tudatos döntés.

- Aegon, messze van ide Deres? - kérdezte Aemond homlokráncolva. - Hány napi út az?

- Messze van - biccentett elkomorodva a bátyja. - Sok-sok napig kell lovagolni, hogy az ember odaérjen. Talán hetekig. Aztán hajóra szállni, és ismét lovagolni. Hajó nélkül is el lehet oda utazni, de akkor még tovább tart. Távoli királyság északon, a Falnál.

Aemond elgondolkodva igazgatta a figuráit, mielőtt újból megszólalt volna. Úgy tűnt, nagyon erősen töpreng valamin, aztán csak rákérdezett arra, ami leginkább foglalkoztatta:

- Szerinted haza lehet onnét jönni?

Aegon herceget szíven ütötte a kérdés, annál is inkább, mert ő tudta a választ.

- Ha király atyánk megegyezik az ottani királlyal, akkor te leszel az északi trónörökös - magyarázta, amit korábban neki is elmagyaráztak a tanítói. - Attól a naptól kezdve az a te királyságod lesz, és akkor sokáig ott kell majd maradnod. Amíg egészen nagykorú nem leszel.

- Annyi idős, mint te?

- Még nálam is idősebb.

- De mennyi?

- Annyi, mint apánk, amikor felült a Vastrónra.

Aemond elszontyolodott. Hat hosszú évig távol kell lennie az otthonától, a családjától, a barátaitól?

- De miért? - fakadt ki. - Én itt akarok maradni!

- Te nem olyan vagy, mint a többi gyerek - igyekezett vele megértetni Aegon, olyasformán, ahogy egyik világi nevelőjétől hallotta. - Én sem olyan vagyok, és Daeron öcsénk sem olyan. Azért nem, mert mi Targaryen sarjak vagyunk. Tudod, mit jelent ez?

A fiú értette is, meg nem is. Orwyle nagymester is beszélt neki olyasmikről, mint kötelességek, elvárások, magasabb célok, melyek elérésének ő lehet az eszköze, de ezek többsége egyelőre túl bonyolultnak bizonyult, és mivel a zömüket csak homályosan értette, hát ezúttal is csak megvonta a vállát.

- Arra születtünk, hogy sárkány királyok legyünk - folytatta Aegon. - Én öröklöm majd atyánk trónját, és te lehetsz az északi király. És majd Daeronnak is biztosan lesz saját trónja.

- De nem lehetnénk mind Királyvár uralkodói? Akkor én is itt maradhatnék.

- Mindnyájan saját birodalom fölött fogunk uralkodni - próbálta megnyugtatni az idősebb. - Sőt, neked már most saját udvartartásod lesz. És feleséged!

- Az meg minek?! - kapta fel a fejét Aemond.

- Mert minden király mellé kell egy királyné. Ez így van, és kész. Te az északi király lányát fogod eljegyezni, és később majd feleségül venni.

- De én nem akarok feleséget, a lányokkal nem is lehet játszani!

- Majd csak megszereted azt a leányt - igyekezett a lelkére beszélni a bátyja. - Ahhoz, hogy koronád lehessen, el kell jegyezned, és kész. Ez ellen nincs mit tenni, mások döntik el helyetted.

- Orwyle nagymester azt mondta, te nem jöhetsz velem Deresbe - bökte ki Aemond azt, ami az egészben a legjobban nyomasztotta. - És hogy édesanyánk sem jöhet.

- Igen - motyogta Aegon. - Atyánk csak téged visz magával.

Az ifjú herceg szemét elöntötték a könnyek.

- Mi lesz ezután az íjászattal, a vívással, ki lesz a játszótársam? - kérdezte az elkeseredettségtől remegő hangján. - Nem akarok elmenni, nem akarok!

- Ugyan már, ne sírjál! - ölelte át a testvére. - Most építik a jövőd alapjait! Gondolj csak bele: néhány esztendő múlva mindketten sárkány királyok leszünk, olyan legendás hősök, mint Hódító Aegon idejében!

- Na és ha bajom esik? - szipogta Aemond. - Deresben nem lesz testvérem, aki megvédjen.

Aegon Targaryen kibontakozott az ölelésből, megragadta öccse csapott vállát, és kissé távolabb tartotta magától a fiút, hogy könnyektől vörös szemébe tudjon nézni.

- Mindig a testvéred leszek - mondta olyan komoly hangon, ami egy tízéves gyerektől még akkor is szokatlan, ha történetesen ő a király elsőszülött fia és hét birodalom trónjának örököse. - Ne félj semmitől! Ha bármi bajod esik, én lóra kapok, és meg sem állok Deresig.

- Esküszöl?

- Esküszöm Hódító Aegon, Kegyetlen Maegor, Békítő Jaehaerys és atyánk nevére - jelentette ki a herceg ünnepélyesen -, hogy ha az ottaniak bántani merészelnek téged, sereget gyűjtök, és annak az élén lovagolok Deresbe, hogy megvédjelek. Nem számít, milyen messze van.

- És együtt jövünk haza?

- Még az is megeshet.

- Akkor jó - nyugodott meg Aemond, azzal ismét nekilátott, hogy hadrendbe állítsa a fakatonáit.

Már nem félt annyira, mert belegondolt, hogy végtére ő is király lesz, azért viszik északra, és azért adják hozzá azt a királylányt, aki talán nem is lesz olyan, mint a többiek, akiket ismer. Talán egészen kedves lesz. És talán szeret fakatonákkal játszani. Talán egészen szép királyság az a Deres, és lehet, hogy jól fogja ott érezni magát. Arra gondolt, nem lehet rossz egy északi birodalom uralkodójának lenni. Fényes udvara, sok deli lovagja, díszes aranykoronája lesz, tisztelettudó fiúként tart majd az apjával, és teszi a kötelességét.