Sárkányok háza: Tűzcseppek

Criston ajánlata

Hónapokig havazott, s mire elállt, Óvárost gyönyörű fehér takaró borította. A gomolyfelhők szertefoszlottak, a nap felragyogott, azonban mégsem olvasztotta fel a jeges dunnát, a tél északról érkezett hírnökét. Johanna boldogan sietett a fősepta szobájába engedélyt kérni, hogy kimehessen a friss levegőre, megfürdetni arcát a hűsítő hóban, amitől biztosan még szebb lesz. Mert Johanna az utóbbi hónapokban valóban szépülni kezdett. Tyland, a Hightowerek várának egyetlen septonja Braavosban képzett orvosokat hívott a várba, akiktől többféle drága orvosságot vásárolt, s ennek köszönhetően úgy tűnt, hogy a viselős hajadon elindult a biztonságos szülés útján. Az elmúlt időszakban Johanna mind többször kelt fel az ágyából, és egyre kevesebb segítségre volt szüksége ahhoz, hogy megtegyen pár lépést. Boldogan idézte fel az előző nap délutánját, amikor szinte teljesen a saját erejéből tett egy rövidebb sétát tágas lakrészében, épp csak egy kicsit kapaszkodva meg az őt kísérő septa vállában. Igaz, ezek a séták annyira kimerítették, hogy utána jóformán azonnal elaludt. Illedelmesen bekopogott az ajtón, majd lenyomta a kilincset, és átlépte a magas kőküszöböt. A fősepta még mindig betakarózva feküdt az ágyán, éppen úgy, ahogy Johanna előző nap otthagyta.

- Ébredj, tisztelendő anyám! - szólongatta kedvesen, s közben nekilátott kinyitogatni a spalettákat, kiszellőztetni a helyiséget. - Örülnék, ha kimehetnék az udvarra. Gyönyörű idő van, hét ágra süt a nap, a hó pedig vakítóan ragyog.

- Valójában azért hívattalak - tért a lényegre a septa -, mert itt van az a Királyi Segítő. Ma reggel érkezett Királyvárból.

- Kicsoda? - nyitotta fel szemét a leány. - Megüzentem a főseptonnal, hogy ne jöjjön senki. Most ahhoz van a legkevésbé kedvem, hogy egy küldöttel beszéljek. Mondd meg az őröknek, hogy zavarják el!

- Kedvesem - krákogott zavartan a septa -, vettem a bátorságot, és beengedtem őt.

- De hát hogyan fogadhatnám ilyen állapotban?

- Nem egyedül jött - lépett oda a septa az ajtóhoz, hogy teljesen kitárja. - Gyorsan öltözz fel, hogy szót válthass velük.

Intett az odakint várakozóknak, és a küszöböt két férfi lépte át: egy harcban edzett parancsnok és egy harminc éves, sármos arcélű lovag. Johanna azonnal felismerte Cristont. Nem is annyira a szemével, mert az kételkedett, mint inkább a szívével. Olyan hirtelen jelent meg, hogy Johanna egyszerre csodálkozott és riadt meg.

- Criston! - Johanna, a Hightower-ház várának lakója csak ennyit bírt mondani, majd rögvest hasi görcsroham tört rá.

- Johanna, szerelmem! - Criston szinte repülve tette meg a kettejük közt húzódó távolságot, és úgy ugrott a nyakába, mint egy gyámoltalan kisgyermek.

Mindketten sírtak, szívszaggató zokogással, és Johanna úgy szorította magához Cristont, ahogy csak egy szerelmes nő képes ölelni a szeretett férfit. Criston minden csepp erejét bele adta abba az ölelésbe, amivel megérezte a nő testében rugdalózó, az ő húsából és véréből fakadó életet.

- Feküdj le! - mondta aggodalmasan, és óvatosan visszasegítette a nőt az ágyra. - Próbálj mélyeket lélegezni!

Johanna próbált, de újfent fájdalmai lettek, ijesztő hangon véve a levegőt. Criston odasietett a nem messze álló asztalhoz, egy fazékból enyhén gőzölgő gyógyfőzetet mert egy pohárba, és amikor a fiatal nő végre abbahagyta a nyögést, óvatosan itatott vele pár kortyot. Kitörölte szeméből a könnyeket, és elgondolkodva nézte kedvese szenvedő arcát. Több mint nyolc hónapja nem látta, de mintha annál is több idő telt volna el azóta. A huszonkilenc esztendős Johanna egykor félhosszú barna haja már majdnem teljesen a derekáig ért, arca megviselt, szája kissé cserepes volt, de el sem tudta képzelni, mennyi keserűség, kétség és fájdalom tépázhatta a férfi lelkét az elmúlt időkben. Az ő eltűnése, majd a meggyőződés, hogy talán már nem is él. Mindez ott volt a férfi szemében, aki egyszeriben mérhetetlen dühöt érzett a királyné iránt. Tudta, mit mondana erre Viserys, és ismerte a történetet, legalábbis azt a részét, amit a pénzmester elmesélt.