Sárkányok háza: Tűzcseppek

A lovagok bosszúja

A Hódító Aegon Lovagrend folyóvidéki hadjárata H. u. 133. évében csúfos véget ért. Senki sem számított a sárkánycsapdára. Az Alkonyvölgy elleni, kudarcba fulladt támadás estéjén a sérült lábú Criston a dühtől tajtékzó Rodrik királyt igyekezett nyugtatni, de közben a lelkében gyilkos indulat tombolt. Néhány sátorral odébb Osmund Lannistert gyászolták a lovagok, köztük is leginkább Harwin Strong, aki testvéreként szerette legrégebbi bajtársát. Osmundnak úgy kellett meghalnia, hogy még csak fegyvert sem ránthatott – ez felfoghatatlan volt számukra. Osmund túlélte a westerosi mészárlást, a Starkok elleni hadjáratokat, a Freyekkel való megütközést, a déli háborúkat, s még számtalan véres összecsapást. Stronggal együtt régebb óta szolgált a Fehér Sárkány seregében, mint bárki más, és büszke volt, amikor végre saját bandériuma alatt vonulhatott hadba. Mindezek után így kellett végeznie: átlőtt nyakkal, valahol a Folyóvidék zordabbik végén, egy szánalmas erősség meg sem kezdett ostrománál. A fekete köpenyes lovagok közül mindnyájan azt tervezgették, mi módon lehetne visszavágniuk a Targaryeneknek. Nyilvánvaló, hogy alábecsülték az erejüket, és meggondolatlanul indították meg kudarcba fulladt támadásukat. Estére azonban kiderült, hogy veszteségeik nem voltak olyan nagyok, mint a riadalmuk – hitték, hogy a következő napon valóban bevehetik Alkonyvölgy várát. Hajnalban követ érkezett a Bolton ostromtáborból, aki Vadász Rogar király üzenetét hozta: a Stark sereg azonnal bontson tábort, és haladéktalanul kezdje meg a visszavonulást a Folyóvidéken, majd a Feketevíz-öblön át Kőtáncba! Mint kiderült, Szűztó várát sem sikerült elfoglalni, a Targaryenektől ugyanakkor aggasztó hírek érkeztek: Aegon király minden korábbinál komolyabb haderőt gyűjtött, amellyel jókora ívben kikerülte a fekete köpenyeseket, és most éppen Hullámtörő feldúlására készül. Elébe kell hát menni, és megakadályozni, hogy a velaryonok birodalmát elpusztítsa. Ha ez még nem lett volna elég, a Vörös Király azt is közölte, hogy feltámadt a déli szél, amely a vártnál hamarabb duzzaszthatja fel a vizeket. Ha pedig a sereg nem tud átkelni a Folyóvízen, akkor az istenek irgalmazzanak mindnyájuknak. Éktelen káromkodás közepette bontottak tábort, de nemcsak a Stark, hanem a viharföldi haditáborban is. A dicsőséges hadikaland ígéretével összecsődített deresi és viharföldi zászlóaljak majdhogynem fellázadtak a Vörös Király ellen, akiről úgy vélték, gyáva, és jól becsapta mindnyájukat. A hadjárat sikeréért rengeteg pénzt áldoztak fel: az embert próbáló utazás, a lovagok és a hátasok ellátása, és a Kazalvárban elpazarolt kisebb vagyon immár egyiküknek sem térül meg. Végig arra számítottak, hogy a falvak kifosztásával a hadizsákmány az elfolyt összegek sokszorosát teszi majd ki – erre most iszkolniuk kell, mint a patkányoknak. A felhergelt lovagok úgy gondolták, egyetlen dolgot tehetnek, hogy visszavonulásuk ne tűnjön gyáva megfutamodásnak: ha útban hazafelé annyi Brackent ölnek meg, amennyit csak bírnak. Nem sikerült bevenni a Brackenek erődjét? Sebaj: akkor majd kiirtják a táboraikat. A Kőtánc felé vezető út gyalázatos, barbár orgiába torkollott. A Hódító Aegon tiszteletére felvonult fekete köpenyesek nagy része öldöklő, gyújtogató söpredékké lényegült át, amely azt sem nézte, hogy a Brackenek táborában asszonyt, öreget, gyereket hány-e éppen kardélre. Kisebb-nagyobb csapatok távolodtak el az Alkonyvölgytől, módszeresen felkutatva a táborokat, falvakat, kitöltve a haragjukat és csalódottságukat a gyanútlan Bracken parasztnépségen. Az északi sereg először egy békés, lakodalmas, esküvői menetbe botlott – nekik sem volt kegyelem.

- Aki fegyvert mer rántani, az soha többé ne kerüljön a szemem elé! - mondta Criston az embereinek. - Miféle bosszú ez? Osmund nem akarná, hogy ilyesmit műveljünk a nevében!

Criston semmi szín alatt nem volt hajlandó részesévé válni ennek a gyalázatnak. Összeszedte hát, akit csak tudott, és továbbvonult a Feketevíz-öböl felé. Ez volt a legjobb, amit tehetett: így már nem láthatta, amint egy maroknyi katona leszaggatja a ruhát a meggyilkolt menyasszonyról, és együttes erővel felkoncolják a testet. Nem látta azt Rodrik király sem, aki a fegyelmezett visszavonulást szorgalmazta, de Jon Stark javaslatára megengedte a fegyvereseinek, hogy portyázzanak a környéken, nehogy elégedetlenségük belső viszályt szüljön.

Ősszel már Kőtáncban volt a teljes hadsereg. Az a bizonyos déli szél, amelytől Barneby nagymester is annyira rettegett, nem duzzasztotta fel az öblöt, de még a patakok vizét sem. Nem tűnt hűvösebbnek az időjárás, mint amikor alig két héttel korábban megindultak, és természetesen Aegon király Staunton haderejével sem találkoztak. Szárnyra kelt ellenben egy különös szóbeszéd, mely szerint nem a déli szél támadt fel, hanem a Targaryen királynő fejében fogantak meg olyan gondolatok, amelyek cselekvésre késztették az északiakat. Többen is állították, hogy Daemon Targaryen még a Fekete Várban megpróbálta bevonni az Éjjeli Őrség tagjait egy Westeros elleni támadásba. Azóta ugyanis, hogy Sárkánykő hercege meghozta Aegon király és Jon Hightower szövetségének hírét, Rhaenyra királynő másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy meg kell ölnie a westerosi uralkodót. S minthogy valóban érkeztek bizonyos hírek Aegon király egyre növekvő haderejéről, azt kezdte fontolgatni, hogy hátba támadná a Targaryen Királyságot – méghozzá az addig ellenségüknek tekintett Triarkátussal karöltve. Mindez nem volt több, mint a bandériumok között terjedő pletyka, ám ha igaz, úgy érthető, hogy a Vörös Király miért fújt azonnali visszavonulót. A Targaryen-ház és a Triarkátus között korábban megkötött fegyverszünet eleve labilis volt – Sárkánykő úrnője nem engedhette, hogy a westerosi király egy csapásra tönkretegye az egészet. Bármi volt is az igazság, az alkalmi fekete köpenyesek mindezek után nem sokat időztek Kőtáncban. Néhány előkelőt, mint például az Éjidalról származó Royce Caront, vagy épp Lorent Grandison várnagyot és William Stackspeart, lovaggá ütötték a hadjáratban való hősies helytállásukért, majd valamennyi résztvevő Hullámtörő felé indult. A Stark sereg lerövidítette az útját, és egész egyszerűen északnak vette az irányt, hogy nyílegyenesen átvágjon a Csatornán. Rhaenyra királynőnek nem volt félnivalója az öccsétől: egy rövid szűztavi tartózkodást követően ősz elején haza is tért királyságába. Ő és kísérete minden nehézség nélkül eljutott Fehérrévbe, majd Sirályvárosba. A Fekete Várból visszatérő Daemont azonban megtámadták a Blackwoodok: váratlanul körbevették a hazatérő seregtestet, és kis híján sikerült is fogságba ejteniük Sárkánykő hercegét. A rövid ideig tartó, heves küzdelemben Daemon Targaryen végül kiverekedte magát a Blackwoodok kelepcéjéből, de még át sem jutott a Csatornán, amikor elhatározta: ezt nem hagyja annyiban. Egykor ugyan megesküdött rá Viserys Targaryennek, hogy nem teszi rá a kezét a vazallus királyságokra – ám ha Brynden Blackwood annyira ostoba, hogy nyíltan szövetséget köt ellene, majd pedig megtámadja békés hazaútja során, akkor legyen igazi férfi, és vállalja mindezért a felelősséget. Kétségtelen volt, hogy a Vastrónért folyó harcoknak még koránt sincs vége.