Sárkányok háza: Tűzcseppek

A lázadás ideje

Jon Stark iszonyú fejfájásra ébredt. Először nem látott semmit, csak a sötétséget. Nagyon megijedt, hogy nem lát, de az agya még nem forgott. Ha forgott volna, akkor minden bizonnyal rájön, hogy azért nem lát, mert nem nyitotta ki a szemét. Csukott szemmel idézte fel a folyami csatája emlékeit, és lassan derengeni kezdett, hogy életben van. A fejében valami szörnyen hasogatott, a füle meg lüktetett. Felidézte az okot, amely magyarázatul szolgált mindkettőre, találkozását a vadakkal és az evezőlapáttal. Kinyitotta a szemét, és lassan kitisztult minden. Egy koszos vasketrec kövén ébredezett, és az első, amit megpillantott, a vadak vezérének vérszomjas tekintete volt.

- Hol vagyok?

- Az északi Wull klán fogdájában.

Jon a fejfájása ellenére, vagy azt felerősítve hasított belé a tudat, hogy a kardját valószínűleg elnyelte a folyó. Szorult helyzete ellenére jeges bűntudat ébredt benne kardja elvesztése miatt.

- Az embereim behoztak téged a helyőrségembe. Szürkület van, majdnem egy napot aludtál egyhuzamban. Igyál!

Jon nehézkesen felült, mire fogva tartója egy horpadt ólombögrében vizet adott neki. Az volt a szerencséje, hogy a vadak beszélik a Hét Királyság közös nyelvét. Más esetben talán ide se hozzák őt, hiszen az első szándék szerint hagyták volna a folyóba veszni. Továbbra is kábult volt, és nem hogy a beszéd, de még a gondolkodás is nehezére esett a fájdalmaktól. Ennek ellenére megerőltette magát, hogy kitalálja, mit is tehetne, de bezárva lenni egy északi klán helyőrségének fogdájában elsőre nem kínált túl sok kedvező lehetőséget a szabadulásra.

- Mi lesz velem?

- A királyunk valamit akar tőled, különben otthagytunk volna a folyó közepén.

De mit akarhat tőle a Falon túli király? A tanakodásra és a lehetőségek számbavételére bőven hagytak neki időt. A következő nap reggelén csikordult a vasketrec ajtaja. Vizet kapott, de élelmet nem. Farkaséhségét a félelem sem tudta elnyomni. Nem szokott hozzá, hogy rácsok közé legyen bezárva, így elgyötörten, éhesen és mosdatlanul várta, hogy történjen végre valami. Erre a harmadik napon került sor. Két Wull harcos jött érte. Ijedtsége ellenére jól megnézte őket, a híres, hírhedt vadembereket. A vad harcosok nem félnek senkitől, így a Starkoktól sem, mégis Deresben gyakran emlegetik őket úgy és olyan elismeréssel, mint semmilyen más népet. A két harcos látványa igazolta Jon feltevéseit, hiszen félelmetes külsejük volt, különösen a páncélosnak, amelyik alacsonyabb termete ellenére iszonyú erőt árasztott. Széles mellkasa és elképesztően vastag alkarja hegyi oroszlánra emlékeztetett. Betört orra és disznószeme volt, durva, borostás arcát sebhelyek csúfították, ha egyáltalán még lehetett rajta valamit csúfítani. A magasabbiknak is borostás arca volt, ami szokatlan volt, lévén a vad harcosok szinte kivétel nélkül szakállt hordtak, ami félelmetesebbé tette őket a csatában. A többiek könnyű bőrvértezetet viseltek, kezükben rövid és hosszú kardot tartottak, amely csak a végén hegyesedett ki. A három nap alatt Jonnak volt ideje felkészülni a legrosszabbra, és őrzői mosolytalan, durva tekintete igazolni látszott félelmeit.

- Gyere, varjú fióka, ideje, hogy átvágjuk a nyakadat! - A páncélos vad harcos szája ezzel vigyorra húzódott, de ez a kedélyesség Jon számára nem okozott túl nagy örömet.

Mindazonáltal meglepődött, hogy népe nyelvén szólalt meg az északi. A páncélos és társa közrefogták, és annak ellenére, hogy nem volt megkötözve, úgy magasodtak fölé, hogy fel se merült a szökés lehetősége. Kardjukkal noszogatva terelték őt ki a jégre, ahol a téli nap fénye hirtelen és durván elvakította Jont a vasketrec félhomálya után. Eltelt néhány perc, mire fekete szeme hozzászokott a nappali fényhez, és kivehetővé vált, ahogy tucatnyi vadember áll egy asztal mellett, ami a négyzet alakú tábor egyik sarkában volt elhelyezve. Az asztalnál ülő ember vértezete és ruhája díszesebb volt a többinél, és a külseje is ápoltabbnak tűnt, kétségkívül valamiféle vezető lehetett. Mint később megtudta, a Wullok helyőrségének parancsnoka volt. Odavezették őrei, miközben szeme kutakodva próbált valamiféle biztató jelet találni a vad király tekintetében. Bár nem mosolygott, arca sokkal bizalomgerjesztőbb volt, mint a többi harcosé. Jon a szemében mintha valami alattomos kíváncsiságot vélt volna felfedezni, de lehet, hogy csak háromnapos, éhes elgyötörtsége űzött vele tréfát.