Sárkányok háza: Tűzcseppek

Aemond mesterkedése

Borros Baratheon alig bírta elrejteni önelégült mosolyát. Az alsóvár őrsége főhajtással engedte tovább, anélkül, hogy bármit is kellett volna szólnia. Ismerték. Viharvég leghatalmasabb uralkodója volt, több mint harminc éve a Baratheon-ház királya, és annál is régebb óta a Targaryenek odaadó, áldozatkész híve. Borros, vagy ahogy akkoriban nevezték, Szél nagyúr még csak tizenhárom éves, erőtlen kis trónörökös volt, amikor a H. u. 81-ik esztendőben a Hightowerek hívévé szegődött, szembefordulva egész nemzetségével. Apja, Boremund Baratheon, aki I. Békítő Jaehaerys udvarában a pohárnokmesterségig vitte, egyenesen kitagadta őt a családi örökségből. De Borrost ez nem érdekelte: megérezte az új erőt, az új lehetőségeket a Targaryen dinasztiában, amelynek ereiben ugyanúgy csörgedezett a Velaryon lovagkirályok vére, mint a hatalmas Hightower nemzetségé. És végül igaza lett. Viserys Targaryen egyik legfontosabb főemberévé küzdötte fel magát, s azon kevesek közé tartozott, akik már a Starkok elleni csatában is a vérükkel adóztak, hogy a Hét Királyság újraegyesüljön és ismét felemelkedjen a Targaryen Korona alatt. Akkor sem volt könnyű dolga: szövetségeseinek több tagja az ellenség sorait erősítette, és neki saját vazallusai ellen kellett fegyvert fognia. A túlerő és a kedvezőtlen terep dacára is Viserys győzött – ő pedig megkapta Viharvég sorra elkobzott várait, birtokait, javadalmait. Egy évre rá már a viharföldek várnagya volt. Négy évvel később ő foglalta vissza a Hajózúzó-öblöt. Azután egy évvel később a Hightowerek bírája lett. Várnagyi és lovagi címeket halmozott, s amikor Viserys kinevezte örököséül Aegon Targaryent, őt királyi tárnokmesterré emelte. Végül, miután Boremund Baratheon meghalt, s birodalma utolsó szeglete is a Targaryen király kezére került, Borros megkapta azokat a viharföldi uradalmakat, amelyek eleve természetes örökségét képezték volna, s amely örökségből egykor a saját apja tagadta ki. Harminc hosszú év telt el azóta: a Baratheon nemzetség hajdani hatalmát elfújta az új idők viharos szele, és Borros Baratheon Viharvég egyik leghatalmasabb emberévé vált. Viserys pedig kinevezte a folyóvidéki serege élére, ami a címekkel járó méltósághoz hasonlóan szinte királyi hatalmat biztosított viselőjének a reá bízott területeken. Hatalmas úr volt tehát Borros Baratheon, akinek nem volt rá szüksége, hogy bemutatkozzék holmi ajtónálló lándzsás lovagoknak: híre mindig előtte járt, a westerosi királyi kúriába szabad bejárással rendelkezett. Fiatalabb volt, mint Viserys Targaryen, s hatvanesztendős főúrként már csak egyetlen tisztség maradt, amit szíve szerint megszerzett volna magának: a lehető legmagasabb méltóság, amit világi nemes a magáénak tudhat – de amely címet évtizedek óta egyetlen család birtokolt, s örökített tovább apáról fiúra.

Borros nagyúr felhágott a külső várfalövre, ahonnan keskeny fahíd vezetett át a Vörös Torony bejáratáig. Odabent megállt és erőt gyűjtött, mielőtt a meredek csigalépcsőnek is nekivágott volna. Nem is emlékezett rá, mikor járt itt utoljára. Hiszen a hírhedt Triarkátus-féle merénylet óta Viserys a fellegvárban élt, a tornyot pedig elhagyta a korábbi fény és pompa. Meglehet, a felsővárral egyetemben ugyanannak a csodálatos épületegyüttesnek volt a része, mégis csupán imahelyként, fegyverraktárként és katonai szálláshelyként használták. Erre most a csupán két hónapja megkoronázott, ifjú király öccse ide hívja találkozóra. Borros nagyúr mély lélegzetet vett, és nekiveselkedett a csigavonalban emelkedő, magas fokokból álló lépcsősornak. Jól emlékezett rá, melyik szinten állt régen a király lakosztálya. Halkan felsóhajtott, amikor odabent meghajolt a meglehetősen aranyozott trónszékben ülő Aemond herceg előtt.

- Isten hozott, Borros nagyúr! - üdvözölte az ifjú régens uralkodó, aztán körbemutatott a teremben. - Tudom, nem egészen úgy fest, mint atyám idejében, de nem is szándékozom sokáig Westerosban maradni. Levélben kértem Aegon bátyámat, hívjon mesterembereket Deresből, akik elkészítenék egy pompás palota terveit odaát, a Hullámtörő partján. Az emberek között, hogy lássák királyukat és hercegüket, s legfeljebb ötszáz biztonságos lépésre a tenger partjától.