Sárkányok háza: Tűzcseppek

A szüzességem a tiéd

A tavasz utolsó hónapját Alicent királyné már nem Királyvárban töltötte. Míg férje seregét a Lépőkövekre szólította a kötelesség, addig ő saját udvartartásával Óváros felé vette az irányt. Számos birtokot és várost kívánt meglátogatni, s jó szokásához híven adományokat juttatni az éhezők javára. Díszes menet kísérte a királynét országjáró körútjára. Vele tartott minden udvarhölgye, szobaleánya, és persze udvarának fő tisztségviselői, köztük Ser Larys Strong udvarbíró, aki a fegyveres kíséretet vezette. Az ő feladata volt, hogy összeválogasson háromszázat a legkiválóbb lovagokból, akik őfelségét, Alicent Hightowert kísérik majd végig a királyságon. Így került a lovasok közé a Királyi Testőrség parancsnoka, Ser Criston is. Annak érdekében, hogy ne kelljen otthon gubbasztania, Ser Ryam felajánlotta neki, hogy tartson vele mint ideiglenes fegyvernöke.

- Hadd lásson világot a fiú! - mondta Viserysnek, aki hamar beleegyezett a dologba. - Vigyázok majd rá, és sokat tanulhat az úton.

Figyelhetett rá Ser Ryam, foglalkozott is vele legjobb tudása szerint, azt azonban sehogyan sem akadályozhatta meg, amitől Alicent a legjobban tartott. A helyzet adta lehetőséget kihasználva ugyanis Johanna Hightower és Ser Criston Cole éjszakánként kisurrant a táborból, hogy különféle titkos helyeken találkozzanak, annyi időt töltve együtt, amennyit csak lehet – és amennyi még nem tűnik fel senkinek. Napközben mindketten kijelölt helyükön tartózkodtak, s ha véletlenül találkoztak is, csak szemérmes pillantásokat váltottak egymással. Éjjelenként viszont forró csókokban forrtak össze, és Criston úgy zárta a karjába a királyné udvarhölgyét, mintha soha többé nem akarná elengedni. Olyan gyengéd volt vele, mint még senkivel életében. Criston türelmes volt, de minden alkalommal, amikor el kellett válniuk, és ismét úgy tenniük, mintha csak két idegen lennének, úgy érezte, belehal Johanna hiányába. Aztán egész nap mosolyogva lovagolt Ser Ryam oldalán, szíve a torkában dobogott, és nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy mikor száll le végre az éj, amikor újból együtt lehet a kedvesével. Egy régi ezüstmedált, amit még az anyja adott az apjának, s ami évekig az egyetlen köteléket jelentette a múltjához, már nem viselte Criston a nyakában. Johanna viselte azt a ruhája alá rejtve, a szíve fölött, mindennél értékesebb szerelmi zálogként.

Eljött a nyár, és a királyné még mindig mélyen sajnálta apja távozását. A szokásosnál kevesebbet evett, sanyargatta magát, miközben ideje java részét a Vörös Toronyba zárkózva töltötte, kedves házi oltára előtt térdepelve. Világéletében vallásos volt, de amennyit ez idő tájt imádkozott, az már udvarhölgyeinek és szolgálóinak is feltűnt. Csupán azt nem tudták, hogy szeretett királynéjukat nem egyedül az apja hiánya miatt érzett fájdalom készteti ennyi fohászkodásra. Alicent Hightower ugyanis a lelkiismeretével viaskodott. Újabban legkedvesebb udvarhölgyét is rideg elutasításban részesítette. Állandóan türelmetlenül beszélt vele, könnyen felcsattant, ha valamit rosszul végzett, holott korábban ez sosem volt rá jellemző. Egy ideig maga sem tudta, miért bánik ilyen mostohán Johannával, de azt sejtette, hogy sötét sugallatra cselekszik. Amikor egyedül maradt, és letérdepelt, hogy behunyt szemmel imádkozzon aranyozott oltára előtt, meghitt magányában mindig egyértelművé vált számára, hogy Johanna soha nem akart neki semmi rosszat, és ő igazságtalan vele szemben. Mégis, valahányszor a közelébe került, megszólalt, vagy Aegon és Aemond herceg körül serénykedett, érthetetlen haragra gerjedt iránta. Hamarosan arra is rájött, hogy miért. Amikor Otto Hightowert Óvárosba száműzték, az unokahúgát közelebb engedte magához, mint bármelyik másik udvarhölgyét. Az összes többi leány az általános elvárásoknak megfelelően viselkedett, ő azonban jobban megértette, átérezte úrnője fájdalmát, a megtört Alicent pedig jobban támaszkodott rá, jobban megnyílt neki, mint azt megengedhette volna. Túlságosan sebezhetőnek mutatkozott előtte, aminek az lett a vége, hogy teljesen elzárkózott előle. Akkor már rettentően feszélyezte, hogy Johanna látta a legőszintébb valójában, és ezt a hibáját azzal igyekezett kijavítani, hogy elkezdett homlokegyenest másképp viselkedni a fiatal udvarhölggyel. Csupa kevélységet mutatott a jelenlétében, hideg volt vele és mostoha. Mire a tél beköszöntött, az is feltűnt neki, hogy zavarja őt Johanna sugárzó szépsége. Sosem volt hiú, legalábbis nem jobban, mint amennyire királyi feleségként annak kellett lennie, ekkoriban mégis egyre többször kapta magát azon, hogy Johanna Hightower vonásait nézegeti, és féltékenyen veti össze azokat a sajátjaival. Ő harmincöt esztendős múlt, két gyermeket hordott ki a szíve alatt, és ez óhatatlanul nyomot hagyott amúgy karcsú, valóban felséges testén. Szeme sarkában és szája szélén apró ráncokat fedezett fel, fürdéskor megereszkedett mellét, hasát, combját tanulmányozta titokban. Johanna, ez az ártatlan teremtés éppen annyi idős volt, mint ő, amikor Viserys nőül vette. Bőre hamvas, teste feszes, tekintete ragyogó. „Szebb, mint amilyen én valaha voltam", ébredt rá a királyné. Tudta, hogy ezek bűnös gondolatok, mégsem volt képes gátat szabni nekik. Egyik este Alicent királyné az udvarhölgyei és a komornája társaságában a szentélybe indult, ám ezúttal nem az alsóvár lakótornyának kápolnájába, hanem a Vörös Toronyba.