Sárkányok háza: Tűzcseppek

A Frey menyegző

Amikor Theont közrefogták a westerosi katonák, az országbíró pedig közölte vele, hogy Viserys király nevében örök szolgaságra ítélik, az északi királyság egykori uralkodója összevizelte magát – holott valójában örülhetett, hogy csak tömlöcbe vetik, a fejét megtarthatja. Deres népe félelemmel telve éljenezte az új királyt, de az ünnepség, amit a Sárkányok házának nemes fia joggal várhatott volna, ezúttal elmaradt. Jon Starkot, akit száműzetéssel mentettek fel a fővesztéssel járó ítélet alól, árulónak nyilvánították. Azonkívül kapott egy a királyi nagypecséttel ellátott oklevelet, ami kizárólag az ő lakhelyéül jelölte ki a Falon túli vad nép táborát – és mehetett is Ellard Stark fattyaként.

- Mostantól minden másképp lesz - biztatta őt az apja. - Majd én odafigyelek rá, hogy sose legyen időd a vadak közt unatkozni.

- A dolgomat már tudom - mondta neki Jon. - Ha a saját birodalmunkra csak feleannyira figyelek majd oda, mint ahogy most is tettem, akkor sötét jövő áll előttem.

- Mindig szükségem lesz jó emberekre - bólogatott Ellard. - De azt hiszem, eljött az ideje, hogy a saját lábadra állj.

Félbehagyta a mondatát, mert három megtermett lovag éppen akkor cipelte el mellettük az egyik Stark lovag holttestét. A halottnak kiállt a szájából a kard markolata, amit senki sem mert kiszedni belőle. A sokat látott északi nagyurat pedig kirázta a hideg a levágott fejek látványától. Rémülettel vegyes tisztelet villant a tekintetében, amikor futólag a Hódító Aegon Lovagrend parancsnokára nézett: biztos volt benne, hogy lesz még dolguk vele.

- A király látni kíván, Ser Criston - lépett hozzá Ser Harwin. - A sátrában vár rád.

A Királyi Segítő közelben álló emberei egy szót sem szóltak, de izgatott kíváncsisággal lesték, ahogy Criston elsiet Harrenhal urának nyomában. Mielőtt belépett volna a királyhoz, köteles volt leoldoznia magáról a fegyverövét, melyen a kardja függött. Az őröknek adta volna az övet, de Harwin nyúlt érte.

- Nálam jobb helyen lesz - mondta kimérten. - Menjünk be!

Viserys király jókedvűnek tűnt. Trónteremnek is beillő sátorpalotájában ezúttal rajta, az írnokán és a legközelebbi főemberein kívül az öccse is ott állt. Daemon herceg igyekezett komoly képet vágni, de szemének csillogása árulkodóbb volt bármilyen széles vigyornál.

- Felség! - ereszkedett térdre Criston lehajtott fejjel.

Fekete köpenyes lovaggá avatásának napja óta tökéletesen illemtudó volt, és minden egyes mozdulatában, hanglejtésében tiszteletteljes.

- Állj fel, Ser Criston! Az embereid ma úgy küzdöttek, akár a Lannister oroszlánok - tért a lényegre Viserys. - Úgy tudjuk, te képezted ilyen ádáz harcossá őket.

- Valóban nálam tanulták ki a kardforgatást, felség - felelte a lovag. - De nem egyedül az én érdemem az, amivé lovagjaim a felügyeletem alatt váltak.

- Vitézül helytálltál az északi csatában - folytatta a király. - Felkutattál és megsemmisítettél egy rendkívül veszélyes felderítő bandát. A törvény kezére juttattál egy megveszekedett bűnözőt. És megmentetted szeretett testvéröcsém, Daemon herceg életét.

- Így volt, felség.

- És most sem kértél a szolgálataidért semmit.

- Mindenem megvan, amit csak kívánhatok - mondta Criston. - Mindazt, amit tettem, a becsületem követelte meg, nem valamiféle kapzsi számítás.

- Amikor legutóbb beszéltünk, kivétettél az udvari lovagok köréből - elevenítette fel Viserys. - Azóta sok minden történt, te pedig több ízben is bizonyítottad hűségedet és rátermettségedet. A fehér köpenyes lovagok körébe azonban királyi akaratomból nem veszlek vissza.